Megérkeztünk, beköltöztünk!

Flóra születése után elgondolkodtam egy kicsit a blog sorsán. Szinte biztos voltam benne, hogy folytatni szeretném de nem akartam, hogy egy baba-mama blogba menjen át. De a sors, mint eddig már számtalanszor, gondoskodott a folytatásról:) Úgy alakult, megjegyzem elég váratlanul, hogy néhány hónapra Milánóba költöztünk, és az életünkben egy újabb fejezet vette kezdetét. Magunk mögött hagytuk Svájcot, a Genfi tó svájci részét, Lausanne-t, a mesés, tóra néző lakást és sajnos egy darabot a civilizációból is. Nem akarom én bántani az olaszokat, mert nagyon kedves emberek, tele érzelmekkel, ami a karót nyelt svájciak után felüdülés, az ételeik fantasztikusak és az időjárás is sokkal kellemesebb, bár ez az utóbbi nem az ő érdemük. Az már első nap kiderült, hogy ez itt kérem nem Svájc, inkább egy dzsungel. Egy olyan anyuka számára, aki egy 11 hetes csecsemővel szeretné nyakába venni a várost, ahogy azt Lausanne-ban megszokta, nem sok jót tartogat.  1,5 milliós metropolisz, annak minden hátrányával. Nagy, zajos, sokszor koszos. A tömegközlekedés nem babakocsisoknak való. A buszok, trolik nagy része lépcsős, középen korláttal, esélytelen felszállni rá. A metrók jó mélyen a föld alatt lift vagy mozgássérült rámpa nélkül, Flórával szintén passz. Még szerencse, hogy már jártunk itt korábban Somával kettesben, és a legfontosabb dolgokat már láttunk, ezért nem érzem azt, hogy a felsorolt hiányosságok miatt be vagyunk zárva. Fura, hogy az a nagyvárosi nyüzsgés, amit Bp-n annyira szerettem és Lausanne-ban sokszor hiányoltam, most teher. Egy kisbabával és babakocsival a nagy pezsgés, ami korábban feltöltött most inkább taszít, elveszettnek és bizonytalannak érzem magam tőle. 
De még mielőtt bárki leszidna gondolatban, hogy jaj de nyafkás vagyok hozzáteszem, hogy:

1. Jó a ház és a lakás, ahol lakunk. Van recepciósunk, minden vadi új, a lakás igényes, bidé, mosó- és mosogatógép, padlófűtés, esőztető zuhanyfejes kabin, jó sok hely és egy hatalmas terasz, ahol kedvemre tologathatom Flórát, ha pont nem flexelnek a háznak még épülőben lévő wellness részlegén:)
2. Az eddig itt töltött 1 hét alatt 3szor mozdultam ki és csak jókat tudok mondani. Az emberek kedvesek, vidámak, segítőkészek. Imádják a gyerekeket, mondjuk ami zavaró néha, különösen amikor piszkálni akarják, de ezt már Svájcban nagyjából megszoktam. A szomszéd patikus megengedte, hogy nála mérjem le Flórát, idegenek villamoson segítenek leemelni a babakocsit még mielőtt kérném, tartják az ajtót a közértben, lépcsőházban, előre engednek a sorban, elenged a villamosvezető a zebrán és még sorolhatnám. Remélem ez a jellemző és nem csak egy ilyen szerencsés sorozatú hetünk volt:)
3. Az olasz konyha rabja vagyok, pizza és pasta minden mennyiségben jöhet. A sajtok, sonkák, antipasti-k ....... és mennyire olcsó itt minden!!!
4. Rengeteg bolt van, hatalmas választék, jókat tudunk majd Flórának vásárolni, persze ha sikerül A pontból B-be eljutnom valahogy:)

 Hát talán eddig ennyi. A dobozokat felszámoltuk, a lakást belaktuk, izgatottan várjuk a folytatást:)

 

Továbbálltunk

Itt ülök törökülésben egy milánói lakás hálószobájában, mellettem békésen alszik a kicsi lányunk és azon gondolkodom, hogy hol kezdjem vagy inkább hol folytassam a blogot, amit már hónapok óta hanyagolok. A Milánóba tartó vonatúton átfutott  az agyamon, hogy ez egy jó alkalom, hogy írjak, Flóra alszik a mozeskájában, Soma filmet néz, de végül letettem róla. Talán túl érzelgős lett volna a bejegyzés és még a gondolattól is, hogy leírjam mit érzek abban a pillanatban, sírásra görbült a szám. Helyette bámultam ki az ablakon, futott a svájci táj, félelmetes volt belegondolni, hogy mennyire szalad az idő, és mennyi minden van mögöttünk és megint költözünk.
A költözést megelőző időszak megviselt, akár hogyan is próbálnám tagadni. Tudtuk, hogy egyszer eljön az a nap, hogy a lakás nem a miénk, hogy nem ide tartozunk és hogy majd egyszer menni kell. De a rengeteg intézni való és Flóra annyira lekötötte minden percünket, hogy nagyon nem is gondoltunk bele, nem beszéltünk róla. Aztán minden gyorsan történt, egymást követték az események, észre sem vettük, és már üres volt a lakás, 4 portugál néhány óra alatt dobozba zárta az elmúlt 2 évünket és csak mi maradtunk és 2 bőrönd, amiben 3 napnyi ruha volt összepakolva a szállodai léthez. Minden reggel a szállodában ébredés után az jutott eszembe, hogy most kinyitom a szemem és jobbra az alvó Somát látom, balra Flórát az ágyikójában, hallom a forgalom zaját, amiből nagyjából meg tudom saccolni, hogy hány óra, és ha kiszállok az ágyból és átmegyek a nappaliba, minden a helyén van és indul a nap, ahogy már 2 éve annyiszor. De nem így történt. Az üresen tátongó lakás láttán sajgott a szívem. Így kezdtük bő 2 évvel ez előtt, ugyan így a földön üldögélve ettük a pizzát, mert nem volt bútorunk. De akkor még ketten voltunk és most már hárman... A hálószobánk, ahol a kicsikénk fogant és ahol élete első 2 hónapját töltötte, örök emlék marad és szívem egyik csücskébe zártam életem végéig. Rájöttem, hogy nem is Svájc nőtt a szívemhez, hanem az a 76 négyzetméter, ami nap mint nap körbevett, a mi kis buborékunk, ahol 2 éven át voltunk otthon és ahol családdá váltunk.
Ha valaki megkérdezné, hogy hiányzik-e Svájc azt mondanám, hogy nem. Nem bánom, hogy eljöttünk, ennyi elég volt, nem hagyott nagy űrt a szívemben és szerintem a Somáéban sem. Most már egy másik helyen vagyunk otthon, igaz csak nagyon ideiglenesen, olyan egyik lábbal itt a másikkal ott jelleggel. Az egyik blogbejegyzésemben egyszer azt írtam, hogy mi sok helyen vagyunk otthon. Mindenütt, ahol együtt lehetünk most már hármasban, vagy a családdal vagy a barátokkal. Mi mindenhol otthon érezzük magunkat és szeretünk ott lenni otthon, ahol éppen vagyunk. Tartom ezt a megállapítást, mert ez még mindig nem a végállomás, csak egy átmenet egy újabb otthon felé:)