Soha nem állunk meg!

Szombat éjfélkor estünk be a lakásba, Olaszországból. Hulla fáradtan a bőröndből szennyes ki, tiszta ruha be, egy kis szendvics és termoszban tea, és vasárnap reggel már megint úton voltunk. Ezúttal Németország volt a cél, egy köztes állomással, a Rajna vízeséssel, Schaffhausen kanton határában, még a svájci oldalon. Mikor megjöttünk a parkolóba úgy szakadt az eső, hogy az autóból sem tudtunk kiszállni. Szörnyen fújt a szél is, ami viszont jól jött, mert ahogy jött a zuhé úgy ment is, és mi megvehettük a hajójegyet és elindulhattunk a vízeséshez. A vízesésnél kb 10-15 percet voltunk, többet nem is nagyon lehet, mert a vízpermet és a szél miatt hamar vizes lesz az ember. Relatíve hamar megjártuk, és már mentünk is tovább Stuttgartba, a Mercedes múzeumba. Én még az oda úton azt mondtam, hogy nem megyek be, mert nem érdekel. A Genfi Autószalonban is már voltam egyszer, többet nem is szeretnék, mert az autók annyira nem hoznak lázba. De amikor bementünk a múzeum területére, megláttam a shopot, az éttermet, a kávézót, meggondoltam magam. Nem is nevezném múzeumnak, mert a szó hallatán egy molyirtó szagú hodály jut az ember eszébe, ahol suttogni kell és és csak a parketta recsegése tölti be a termet. Inkább Mercedes autókiállításnak nevezném, egy nagyon modern épületben, ami nagyon kreatív, dizájnos, szórakoztató és sokkal többről szól, mint a kiállított autókról. Nagyon jó volt! Az éjszakát Stuttgartban töltöttük, vacsoráztunk egy jó német sörözőben, volt kolbász, csülök és sör is. Képek itt.

Másnap reggel Tübingenbe indultunk, ami kb 1 órára van Stuttgarttól, mert Soma melója ott volt. A szállodából kijelentkeztünk és úgy döntöttünk, még amikor az utat terveztük, hogy a másik éjszakát a melóhoz közel töltjük, hogy ne kelljen Somának olyan sokat ingáznia. Jó ötletnek bizonyult, mert hétfőn reggel kiderül, hogy Stuttgart körül bütykölik az autópályát, már nagyon régen, és olyan dugók vannak egész álló nap, hogy öröm nézni. Mi is beleszaladtunk egy 14 km-esbe és amikor végeztünk vele örültünk, hogy ezt Somának nem kell végig csinálni este vissza a melóból, és másnap reggel, mikor újra irodába kell menni. Egyetlen egy gond akadt, hogy a szállodába csak dél után lehetett bejelentkezni és mi már 9-re Tübingenben voltunk. Esett az eső, 8 fok volt és nekem ki kellett szállnom az autóból, mert az irodába nem mehettem. Sírtam, mint egy gyerek, nem akartam kiszállni semmi áron, mert annyira szürke volt minden, és nem volt kedvem várost nézni az esőben. Soma szíve majd meg szakadt, de mennem kellett. Magával vitte a cuccainkat, hogy ne cipekedjek, és én a nyakamba vettem az esős Tübingent, ami egyébként, verőfényes napsütésben, egy nagyon szép, barátságos, egyetemi város. Általában a Soma melózós utazásai így telnek, több helyen alszunk, mert így több helyre tudunk eljutni. Sokszor "kell" várost néznem, ha tetszik ha nem, mert már vagy kijelentkeztünk a szállodából és este indulunk, vagy korán érkeztünk, de a szállodába még nem lehet becuccolni. Nincs is ezzel semmi gond, ha jó az idő, de sajnos most ezt kifogtuk.

Szörnyen lassan telt az idő. 10 után kinyitottak a boltok és én bementem minden H&M-be, Tally Weilbe, Pimkie-be és C&A-ba, felpróbáltam mindent, amit lehetett és végre dél lett és én bejelentkezhettem a szállodába, végre! Olyan nyúzott voltam, hogy rögtön ágyba bújtam és 3 órát aludtam zsinórban. Este Soma német kollégái meghívtak egy német fogadóba, ahol igazi sváb ételeket főztek. Ettünk házi spatzlit prézlivel, meg jó kis schitzelt tejszínesen és persze volt sok házi sör is a férfiaknak.

Másnap már fél 11-kor el kellett hagynom a szállodát. Általában van lehetőség late check-out-ra, ami késői kijelentkezést takar, de nem ott és nem akkor, mert tele voltak és a takarítónő már ott topogott az ajtóm előtt a csőre töltött tollseprűjével. Szerencsére az időjárás kegyes volt, és Soma is 2 után végzett, ezért Tübingenből is sokat láttam, az orrom sem fagyott le és Soma is időben jött. Sajnos útközben derült ki, hogy be kell csatlakoznia egy konferenciahívásba, ezért egy bevásárlóközpontba mentünk és ő a mélygarázsban, az autóból bluetooth-al a fülén és laptoppal az ölében "konferenciált". Én addig bementem a szupermarketbe és bevásároltam, mert Lausanne-ban a hűtő kongott. Már húsvét előtt "kipucoltuk" mert tudtuk, hogy április végéig alig leszünk otthon.  És mivel vendégeket vártunk a hét második felére, komolyan fel kellett tankolnunk. Tübingeni képek itt.

Hát így telt ami olasz-német maratoni túránk. Annyi mindent láttunk és csináltunk megint, hogy néha keverjük, hogy hol mit láttunk, mit csináltunk és mit ettünk. De ez elmondható az egész elmúlt másfél évről, mert utazásból és kalandból nincs hiány. Eszembe jutott, hogy hány helyen jártunk már és nincs róla bejegyzés, mert abban az időszakban volt, mikor parkolópályán volt a blog. De majd egyszer készítek egy "Akik kimaradtak" vagy valami hasonló frappáns című bejegyzést, amiben azokat a helyeket sorolom fel, ahol eddig jártunk. De addig is marad mindig az aktuális kalandunk, ezúttal Németországban.

Egy kis kaland, olasz módra

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy becsavarodott, közlöm, hogy nem így van.  Én posztolok későn, dátumozom vissza a bejegyzéseket, hogy nagyjából sorban legyen. Mert hiszen a blog felélesztésének az lett volna a lényege, hogy írok arról, ami történik, persze időben, és nem több napos késéssel. Hát sajnos húsvét óta nem jutottam el a blogig, sajnálom nagyon, mert annyi minden történt, de most már csak dióhéjban vázolom. Ezzel első sorban magunkat fosztom meg az élménytől, ami érhetne minket, mondjuk 1-2 évvel később, amikor vissza fogjuk olvasni. Na de ez van, ennek kell majd örülni.

Szóval alig volt időm kimosni és elpakolni a húsvét alatt össze gyűlt szennyest, már pakolhattunk is újra bőröndbe, mert Svájcba érkezésünk után 3 nappal újra úton voltunk. Somának Olaszországban volt melója, Genovában, és mivel autóval ment, bepattantam mellé én is. Azért ennyire nem volt spontán, megszerveztük előre, tehát tudtam róla. Szerdán este indultunk és szombat késő este értünk haza. Csütörtökön és pénteken Soma dolgozott nappal, én ismerkedtem a környékkel - csütörtökön Monterosso al Mare-val, pénteken Genovával, napközben egyedül, meló után Somával még egyszer. Fotók Genováról itt.

 A szombatot ráhúztuk, ha már ott jártunk és úgy terveztük, hogy megnézzük Cinque Terre falvait. Sziklákra épült kis tengerparti falvak, tele cuki kis színes házikókkal, pici öböllel és stranddal. Cinque Terre nevet a területén osztozó öt településről kapta: Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia és Monterosso al Mare. Az 5 település összesen 12 km területen fekszik, a települések között hajóval vagy vonattal lehet közlekedni. Híres a szőlőiről, illetve a inkább a végtermékéről, a borról, a citromligeteiről, és nem mellesleg UNESCO világörökség része. A tenger felől élvezhető a látvány legjobban, de nekünk nem volt benne részünk, mert annyira szeles volt az idő, hogy a hajók ki sem futottak, mert nem tudtak volna kikötni. Körbejártuk a falvakat, sétáltunk a Szerelmesek útján (Via dell'Amore), ami egy sziklába vájt, 1 km-es út, és az öt falu közül kettőt köt össze, ettünk finom focacciat, pestos pastat és helyi citromból készült sütiket. A falvak között vonattal közlekedtünk, így kényelmesebb volt, mert a hegyi utak autóval elég macerásak.

  Azért kaland nélkül itt sem úsztuk meg. Tavaly október 25-én, 7 hónap szárazság után, hatalmas zuhé szakadt a környékre. 580 mm csapadék mennyiség ömlött a városokra néhány óra alatt, és mivel a települések hegyoldalon vannak, a hegyi patakok megduzzadtak és sárral, iszappal együtt a városokra zúdultak. A településeken méteres sár és iszap állt, betört a boltokba, házakba. Tönkre tette a strandokat, kikötőket, amik még midig nincsenek tökéletesen rendben, pedig nyakukon a turista szezon. Az utak 40% járhatatlanná tette, egy részét azóta sem állítottak helyre, ami még nem is lenne annyira nagy baj, ha ezt bárhol, bármilyen formában jeleznék az arra járó turistáknak, akik GPS-el közlekednek. A tájékoztatás olaszos, azaz semmilyen. Olyan rossz utakon tekeregtünk, hogy még most is kiver a hideg tőle. De a kiruccanásunk csúcspontjához péntek este 9-kor értünk, korom sötétben, mikor kb 15 percre a céltól két lezárt úttal szemen találtuk magunkat, és nem volt tovább. Olyan sötét volt, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk. Üres volt a fejünk, egy gondolat sem sok, de annyi sem kóválygott benne. Már a lezárt útig is egy olyan úton jutottunk el, amire Soma is azt mondta, hogy sötétben még egyszer meg nem csinálja, és ez már tényleg komolyan kell venni. Tehát nem volt vissza. A GPS az istenért sem akart új útvonalat tervezni, szerinte csak ez volt az egyetlen irány. Ő nem tudta, amit mi már addigra ige, hogy az utak nagy része fél éve járhatatlan. Felhívtuk az éjszakai magánszállásunkon a házinénit, de ő nem értette, hogy hol vagyunk és miért akadtunk el, de nem hallgattuk sokáig, mert már merült Soma telefonja és amúgy is untuk már a rikácsolását. Olyan páni félelem lett úrrá rajtunk, hogy én nem viccelek, zsibbadt a szám. Szinte hasított a csend. Ahogy ott ültünk a sötétben a lezárt, koromfekete erdei úton arra gondoltam, hogy a filmekben ilyenkor derül ki, hogy az útlezárás egy kamu és mindjárt jön a baltás vagy láncfűrészes gyilkos és lemészárol minket és itt a vége és ez jár annak, akinek nem jó otthon és nem fér a nadrágjába. Néhány perc pánikolás és "most mi legyen?" kérdések után észre vettük, hogy az egyik lezárt úton a mobilkerítés el van húzva egy kicsit és a távolban házak fényei látszanak, szám szerint 2 házé. Arra jutottunk, hogy oda hajtunk és bekopogunk és nem tudjuk, hogy mi lesz, de titkon arra számítottunk, hogy ott a távolban, az egyik házban a kettő közül, ott a megoldás a kilátástalan helyzetünkre. Néhány száz méter után elértük a két egymás melletti telken lévő házakat. Ez egyiket rögtön kipipáltuk, mert ugyan a teraszon égett egy lámpa, de a ház teljesen be volt spalettázva és nem tűnt lakottnak. A másik ház előtt szerencsére állt 2 autó, egy Nissan terepjáró és egy Fiat, és a házban is égtek a fények. Leparkoltunk, felmentünk a lépcsőn a bejárathoz és benéztünk az ablakon. Nem akartam hinni a szememnek. Balta, láncfűrész sehol, helyette múzeumba illő bútorokkal berendezett, csilláros, szőnyeges, gyönyörű amerikai konyhás nappali látványa fogadott, egy 60-as férfival a kanapén, aki újságot olvasott. Gyorsan bekopogtunk és vártunk. A férfi nyitott ajtót és mi sok olasz szkúzi és angol szorri között próbáltunk mosolyt erőltetni a savanyú képünkre, és próbáltunk nagyon elesettnek és nagyon nem betörőnek látszani. Megjelent a férfi felesége is, aki szintén egy 60-as, ősz hajú, nagyon kellemes külsejű nő volt. Sajnos angolul nem beszéltek, franciául egy kicsit és így magyaráztuk el, hogy a navigációs rendszer ide hozott de nem tudunk tovább jutni, tudnak-e segíteni. A házaspár, akik mint utólag kiderült nem sokkal előttünk érkeztek és ez a nyaralójuk,  rögtön hellyel kínáltak.  A férfi, Alfredo, egy papírt vett elő és rajzolni kezdte az útvonalat. Mint kiderült, van egy kis kerülőút, amit a sötétben nem vettünk észre és amin eljutunk egy normális útra, ahol 1 órás kerülővel ugyan (kb 15 percre voltunk a szállástól), de célba érünk. Utólag logikusnak tűnt, hiszen a Nissan terepjáróval tuti, hogy nem azon a kis fingnyi úton jutottak a nyaralójukhoz, amin mi mentünk és amin Soma nem akart vissza fordulni, mert annyira nem volt útnak nevezhető. A feleség, sajnos a neve nem derült ki, olyan kedves volt, hogy még az olasz rikácsoló házinéninket is felhívta, hogy késni fogunk és elmagyarázta, hogy hol akadtunk el és merre fogunk kerülni. Persze az a dervis neki is előadta a magánszámát és megvádolta, hogy biztos nála szállunk meg éjszakára és csak úgy kitaláltuk ezt az egész eltévedéses sztorit. A banyáról aztán kiderült, hogy egy velem egykorú lány és valószínűleg haragszik a világra, azért ilyen lehetetlenül korlátolt. Én szerencsére nem találkoztam vele, csak Soma, mikor átvette a szoba kulcsát.

Az olasz házaspárnak nem tudjuk eléggé megköszönni azt, amit aznap este tettek értünk. A semmi szélén, az éjszaka kellős közepén vissza adták az életkedvünket és annyit emeltek az országuk renoméján, amennyit még eddig egyik olasz sem. Jólesik tapasztalni, hogy vannak még kedves emberek és persze gondviselés! Soma kitalálta, hogy Google térképen kiderítjük a címüket és küldünk nekik egy köszönő képeslapot. Ha megtörténik, beszámolok róla:)

Képek az olasz útról itt.

Halló, itt Svájc!

Újra külföldről jelentkezek, vissza tértünk svájci "otthonunkba". Az a 10 nap, amit Húsvét környékén összesen Pesten és Beregszászban töltöttünk a családdal és barátokkal, nagyon hamar eltelt. Mentünk, láttunk, ittunk-ettünk és jöttünk. Végig söpörtünk két országon, mint a hurrikán,  próbáltuk behozni a karácsony óta halmozódott lemaradást és minden helyzetből kihozni a maximumot.  Persze ennek ellenére sok minden kimaradt. Talán majd legközelebb, júniusban vagy talán késő ősszel, amikor végleg haza költözünk....? Hát ezt még mi sem tudjuk.

Miközben a buszt vártuk a lausanne-i pályaudvaron úgy éreztem, mintha el sem mentünk volna. Minden olyan ismerős volt, megszokott, már nem zavart, hogy franciául beszélnek körülöttem, fel sem tűnt, hogy a tömeg olyan színes, mint egy festő palettája, és a pesti BKV-zás közben szerzett negatív élmények után kifejezetten üdítően hatott a kulturált tömegközlekedés. Konstatáltuk, hogy észre sem vettük és megszoktuk, nincsenek mélypontok, belerázódtunk, felvettük a ritmust, otthonosan mozgunk egy olyan országban, amelyikhez korábban semmilyen kötelék nem fűzött. Ez a túlélő ösztön, az emberi lénynek egy olyan képessége, ami vészhelyzetben aktiválódik.

Szóval vasárnap óta újra az átlag svájciak életét éljük. A hűtőbe, a magyar kolbász és szalámi mellé újra beköltöztek a svájci sajtok, Soma sem marad ki éjszaka kocsmázni:), és fejünket a kedvenc matracunkon hajthatjuk álomra.

Az elmúlt hétvégénk.....

.....nagyon izgalmasan telt. Sok mindent láttunk, csináltunk és ettünk:)

A szombati nap egy szemétfeldolgozó üzem látogatásával kezdődött, ami sokkal de sokkal több, mint egy szemétégető üzem. 2006-ban adták át, ami a környék gazdaságos szemétfelhasználásáért és a szemétből előállított energia lakosság felé való továbbításáért felelős. A gyár 2/3-a, a lelke, ahol a szemétégetés és az energiatermelés történik, a föld alatt van. Kívülről semmi nem látszik, hallatszik, szaglik, mert ez Svájc. A háztartási hulladék (minden, ami nem szelektív) az üzembe vasúton, konténerekbe tömörítve érkezik, amihez a város alatt egy 4 km-es alagutat építettek, csak erre a célra. Nem mellékes, hogy az alagútban futó sínhálózat becsatlakozik a városi, és persze az állami vasúthálózatba. Ezért a környéken lakók a zajból, szemétből és az ezzel járó csinnadrattából semmit nem érzékelnek. Miután a konténerek megérkeznek az üzembe, egy kapun mennek át, ahol átvilágítják és kiszűrik a radioaktív tartalmú hulladékot. A vonatokról, a szeméttel teli konténereket, kamionnal emelik le, kapukhoz viszik, természetesen épületen belül, nem a szabad ég alatt. Ezután kiborítják a szemetet és egy 11 méter mély, 10 ezer köbméter átmérőjű betongödörbe öntik, ahonnan markolóval emelik az égetőbe. Ezt egy irányító szobából teszik, üvegfalon keresztül, fotelból, egy joystickkel. A hulladék égetése során energiát termelnek, amit a városi villany- és fűtési hálózatba juttatnak, és ezzel 18 ezer ember számára biztosítanak fűtést illetve áramot. Télen főleg a fűtésre koncentrálnak, nyáron inkább az áramra. A fűtést az üzem környékén élők kapják, mert így minimális a hőveszteség. Az elégetett szemétből vissza maradt hamut nedvesítik, hogy ne szálljon és azt is tömörítik és gyűjtik. Belgiumba adják el, ahol térburkolókat készítenek belőle. Mondanom sem kell, hogy szag nincs a környéken, semmilyen bűz nem terjeng még a konténerekkel megpakolt vonat mellett sem. Nagyobb tisztaság van, mint egy átlagos közterületen. A megtisztított gázok, amiket a kéményen engednek ki tisztább, mint a város levegője, ezért azon a környéken mérik a legjobb minőségű levegőt. Hát igen, ilyen is lehet egy "szeméttelep":) Van egy pár perces videó a folyamatról, az üzem honlapján. A link itt, angolul tudók előnyben.

A szeméttéma után megvettük végre a teraszra az elektromos grillezőt, beraktuk a csomagtartóba és mivel szép időnk volt, elautóztunk 20 km-re Lausanne-tól, hogy megnézzük Charlie Chaplin sírját.

Vasárnap Brocba mentünk, ott van a Nestlé csokigyár. Egy 2,5 órás csokikészítő gyorstalpalón vettünk részt, saját kézzel készítettünk csokit, amit haza vihettünk a végén a köténnyel együtt. Truffelt készítettünk, tejcsokiból vagy étcsokiból, ki hogy akarta. A tölteléket fűszeresre vagy alkoholosra lehetett készíteni, a bevonatot szintén ízlés szerint ét- vagy tejcsokisra. A tanfolyamot vezető srác, Silvano, mindig megmutatott egy folyamatot és a többiek utána csinálták. Így haladtunk lépésről lépésre. Ki voltak készítve a hozzávalók és az eszközök. Olyan volt, mint egy tévés főzőműsor:)  Szuper volt a program, kreatív, jól szervezett, igényes. Nagyon, nagyon élveztük!

Mondanom sem kell, hogy egész hétvégén grillezett cuccot ettünk.

Köretnek quiche-t (ejtsd kis) készítettem. Ez egy francia étel, tortaformába tésztát rakunk az aljára, arra tetszés szerint párolt zöldséget (most póréhagymás-kaliforniai paprikás, currys szutymák volt benne), lereszeljük sajttal és tejszínes-tojásos öntetet rakunk rá. Ez így 30 perc alatt megsül a sütőben és szeleteljük, mint a tortát.

Desszertre kipróbáltam egy brownie receptet, vanília fagyival ettük. Nagyon finom süti, de nekünk túl csokis.

Most egy darabig nem írogatok, mert a Húsvétot és környékét otthon töltjük.