Itt ülök törökülésben egy milánói lakás hálószobájában, mellettem békésen alszik a kicsi lányunk és azon gondolkodom, hogy hol kezdjem vagy inkább hol folytassam a blogot, amit már hónapok óta hanyagolok. A Milánóba tartó vonatúton átfutott az agyamon, hogy ez egy jó alkalom, hogy írjak, Flóra alszik a mozeskájában, Soma filmet néz, de végül letettem róla. Talán túl érzelgős lett volna a bejegyzés és még a gondolattól is, hogy leírjam mit érzek abban a pillanatban, sírásra görbült a szám. Helyette bámultam ki az ablakon, futott a svájci táj, félelmetes volt belegondolni, hogy mennyire szalad az idő, és mennyi minden van mögöttünk és megint költözünk.
A költözést megelőző időszak megviselt, akár hogyan is próbálnám tagadni. Tudtuk, hogy egyszer eljön az a nap, hogy a lakás nem a miénk, hogy nem ide tartozunk és hogy majd egyszer menni kell. De a rengeteg intézni való és Flóra annyira lekötötte minden percünket, hogy nagyon nem is gondoltunk bele, nem beszéltünk róla. Aztán minden gyorsan történt, egymást követték az események, észre sem vettük, és már üres volt a lakás, 4 portugál néhány óra alatt dobozba zárta az elmúlt 2 évünket és csak mi maradtunk és 2 bőrönd, amiben 3 napnyi ruha volt összepakolva a szállodai léthez. Minden reggel a szállodában ébredés után az jutott eszembe, hogy most kinyitom a szemem és jobbra az alvó Somát látom, balra Flórát az ágyikójában, hallom a forgalom zaját, amiből nagyjából meg tudom saccolni, hogy hány óra, és ha kiszállok az ágyból és átmegyek a nappaliba, minden a helyén van és indul a nap, ahogy már 2 éve annyiszor. De nem így történt. Az üresen tátongó lakás láttán sajgott a szívem. Így kezdtük bő 2 évvel ez előtt, ugyan így a földön üldögélve ettük a pizzát, mert nem volt bútorunk. De akkor még ketten voltunk és most már hárman... A hálószobánk, ahol a kicsikénk fogant és ahol élete első 2 hónapját töltötte, örök emlék marad és szívem egyik csücskébe zártam életem végéig. Rájöttem, hogy nem is Svájc nőtt a szívemhez, hanem az a 76 négyzetméter, ami nap mint nap körbevett, a mi kis buborékunk, ahol 2 éven át voltunk otthon és ahol családdá váltunk.
Ha valaki megkérdezné, hogy hiányzik-e Svájc azt mondanám, hogy nem. Nem bánom, hogy eljöttünk, ennyi elég volt, nem hagyott nagy űrt a szívemben és szerintem a Somáéban sem. Most már egy másik helyen vagyunk otthon, igaz csak nagyon ideiglenesen, olyan egyik lábbal itt a másikkal ott jelleggel. Az egyik blogbejegyzésemben egyszer azt írtam, hogy mi sok helyen vagyunk otthon. Mindenütt, ahol együtt lehetünk most már hármasban, vagy a családdal vagy a barátokkal. Mi mindenhol otthon érezzük magunkat és szeretünk ott lenni otthon, ahol éppen vagyunk. Tartom ezt a megállapítást, mert ez még mindig nem a végállomás, csak egy átmenet egy újabb otthon felé:)
A költözést megelőző időszak megviselt, akár hogyan is próbálnám tagadni. Tudtuk, hogy egyszer eljön az a nap, hogy a lakás nem a miénk, hogy nem ide tartozunk és hogy majd egyszer menni kell. De a rengeteg intézni való és Flóra annyira lekötötte minden percünket, hogy nagyon nem is gondoltunk bele, nem beszéltünk róla. Aztán minden gyorsan történt, egymást követték az események, észre sem vettük, és már üres volt a lakás, 4 portugál néhány óra alatt dobozba zárta az elmúlt 2 évünket és csak mi maradtunk és 2 bőrönd, amiben 3 napnyi ruha volt összepakolva a szállodai léthez. Minden reggel a szállodában ébredés után az jutott eszembe, hogy most kinyitom a szemem és jobbra az alvó Somát látom, balra Flórát az ágyikójában, hallom a forgalom zaját, amiből nagyjából meg tudom saccolni, hogy hány óra, és ha kiszállok az ágyból és átmegyek a nappaliba, minden a helyén van és indul a nap, ahogy már 2 éve annyiszor. De nem így történt. Az üresen tátongó lakás láttán sajgott a szívem. Így kezdtük bő 2 évvel ez előtt, ugyan így a földön üldögélve ettük a pizzát, mert nem volt bútorunk. De akkor még ketten voltunk és most már hárman... A hálószobánk, ahol a kicsikénk fogant és ahol élete első 2 hónapját töltötte, örök emlék marad és szívem egyik csücskébe zártam életem végéig. Rájöttem, hogy nem is Svájc nőtt a szívemhez, hanem az a 76 négyzetméter, ami nap mint nap körbevett, a mi kis buborékunk, ahol 2 éven át voltunk otthon és ahol családdá váltunk.
Ha valaki megkérdezné, hogy hiányzik-e Svájc azt mondanám, hogy nem. Nem bánom, hogy eljöttünk, ennyi elég volt, nem hagyott nagy űrt a szívemben és szerintem a Somáéban sem. Most már egy másik helyen vagyunk otthon, igaz csak nagyon ideiglenesen, olyan egyik lábbal itt a másikkal ott jelleggel. Az egyik blogbejegyzésemben egyszer azt írtam, hogy mi sok helyen vagyunk otthon. Mindenütt, ahol együtt lehetünk most már hármasban, vagy a családdal vagy a barátokkal. Mi mindenhol otthon érezzük magunkat és szeretünk ott lenni otthon, ahol éppen vagyunk. Tartom ezt a megállapítást, mert ez még mindig nem a végállomás, csak egy átmenet egy újabb otthon felé:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése