Újra külföldről jelentkezek, vissza tértünk svájci "otthonunkba". Az a 10 nap, amit Húsvét környékén összesen Pesten és Beregszászban töltöttünk a családdal és barátokkal, nagyon hamar eltelt. Mentünk, láttunk, ittunk-ettünk és jöttünk. Végig söpörtünk két országon, mint a hurrikán, próbáltuk behozni a karácsony óta halmozódott lemaradást és minden helyzetből kihozni a maximumot. Persze ennek ellenére sok minden kimaradt. Talán majd legközelebb, júniusban vagy talán késő ősszel, amikor végleg haza költözünk....? Hát ezt még mi sem tudjuk.
Miközben a buszt vártuk a lausanne-i pályaudvaron úgy éreztem, mintha el sem mentünk volna. Minden olyan ismerős volt, megszokott, már nem zavart, hogy franciául beszélnek körülöttem, fel sem tűnt, hogy a tömeg olyan színes, mint egy festő palettája, és a pesti BKV-zás közben szerzett negatív élmények után kifejezetten üdítően hatott a kulturált tömegközlekedés. Konstatáltuk, hogy észre sem vettük és megszoktuk, nincsenek mélypontok, belerázódtunk, felvettük a ritmust, otthonosan mozgunk egy olyan országban, amelyikhez korábban semmilyen kötelék nem fűzött. Ez a túlélő ösztön, az emberi lénynek egy olyan képessége, ami vészhelyzetben aktiválódik.
Szóval vasárnap óta újra az átlag svájciak életét éljük. A hűtőbe, a magyar kolbász és szalámi mellé újra beköltöztek a svájci sajtok, Soma sem marad ki éjszaka kocsmázni:), és fejünket a kedvenc matracunkon hajthatjuk álomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése