Még mielőtt bárki azt hinné, hogy becsavarodott, közlöm, hogy nem így van. Én posztolok későn, dátumozom vissza a bejegyzéseket, hogy nagyjából sorban legyen. Mert hiszen a blog felélesztésének az lett volna a lényege, hogy írok arról, ami történik, persze időben, és nem több napos késéssel. Hát sajnos húsvét óta nem jutottam el a blogig, sajnálom nagyon, mert annyi minden történt, de most már csak dióhéjban vázolom. Ezzel első sorban magunkat fosztom meg az élménytől, ami érhetne minket, mondjuk 1-2 évvel később, amikor vissza fogjuk olvasni. Na de ez van, ennek kell majd örülni.
Szóval alig volt időm kimosni és elpakolni a húsvét alatt össze gyűlt szennyest, már pakolhattunk is újra bőröndbe, mert Svájcba érkezésünk után 3 nappal újra úton voltunk. Somának Olaszországban volt melója, Genovában, és mivel autóval ment, bepattantam mellé én is. Azért ennyire nem volt spontán, megszerveztük előre, tehát tudtam róla. Szerdán este indultunk és szombat késő este értünk haza. Csütörtökön és pénteken Soma dolgozott nappal, én ismerkedtem a környékkel - csütörtökön Monterosso al Mare-val, pénteken Genovával, napközben egyedül, meló után Somával még egyszer. Fotók Genováról itt.
A szombatot ráhúztuk, ha már ott jártunk és úgy terveztük, hogy megnézzük Cinque Terre falvait. Sziklákra épült kis tengerparti falvak, tele cuki kis színes házikókkal, pici öböllel és stranddal. Cinque Terre nevet a területén osztozó öt településről kapta: Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia és Monterosso al Mare. Az 5 település összesen 12 km területen fekszik, a települések között hajóval vagy vonattal lehet közlekedni. Híres a szőlőiről, illetve a inkább a végtermékéről, a borról, a citromligeteiről, és nem mellesleg UNESCO világörökség része. A tenger felől élvezhető a látvány legjobban, de nekünk nem volt benne részünk, mert annyira szeles volt az idő, hogy a hajók ki sem futottak, mert nem tudtak volna kikötni. Körbejártuk a falvakat, sétáltunk a Szerelmesek útján (Via dell'Amore), ami egy sziklába vájt, 1 km-es út, és az öt falu közül kettőt köt össze, ettünk finom focacciat, pestos pastat és helyi citromból készült sütiket. A falvak között vonattal közlekedtünk, így kényelmesebb volt, mert a hegyi utak autóval elég macerásak.
Azért kaland nélkül itt sem úsztuk meg. Tavaly október 25-én, 7 hónap szárazság után, hatalmas zuhé szakadt a környékre. 580 mm csapadék mennyiség ömlött a városokra néhány óra alatt, és mivel a települések hegyoldalon vannak, a hegyi patakok megduzzadtak és sárral, iszappal együtt a városokra zúdultak. A településeken méteres sár és iszap állt, betört a boltokba, házakba. Tönkre tette a strandokat, kikötőket, amik még midig nincsenek tökéletesen rendben, pedig nyakukon a turista szezon. Az utak 40% járhatatlanná tette, egy részét azóta sem állítottak helyre, ami még nem is lenne annyira nagy baj, ha ezt bárhol, bármilyen formában jeleznék az arra járó turistáknak, akik GPS-el közlekednek. A tájékoztatás olaszos, azaz semmilyen. Olyan rossz utakon tekeregtünk, hogy még most is kiver a hideg tőle. De a kiruccanásunk csúcspontjához péntek este 9-kor értünk, korom sötétben, mikor kb 15 percre a céltól két lezárt úttal szemen találtuk magunkat, és nem volt tovább. Olyan sötét volt, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk. Üres volt a fejünk, egy gondolat sem sok, de annyi sem kóválygott benne. Már a lezárt útig is egy olyan úton jutottunk el, amire Soma is azt mondta, hogy sötétben még egyszer meg nem csinálja, és ez már tényleg komolyan kell venni. Tehát nem volt vissza. A GPS az istenért sem akart új útvonalat tervezni, szerinte csak ez volt az egyetlen irány. Ő nem tudta, amit mi már addigra ige, hogy az utak nagy része fél éve járhatatlan. Felhívtuk az éjszakai magánszállásunkon a házinénit, de ő nem értette, hogy hol vagyunk és miért akadtunk el, de nem hallgattuk sokáig, mert már merült Soma telefonja és amúgy is untuk már a rikácsolását. Olyan páni félelem lett úrrá rajtunk, hogy én nem viccelek, zsibbadt a szám. Szinte hasított a csend. Ahogy ott ültünk a sötétben a lezárt, koromfekete erdei úton arra gondoltam, hogy a filmekben ilyenkor derül ki, hogy az útlezárás egy kamu és mindjárt jön a baltás vagy láncfűrészes gyilkos és lemészárol minket és itt a vége és ez jár annak, akinek nem jó otthon és nem fér a nadrágjába. Néhány perc pánikolás és "most mi legyen?" kérdések után észre vettük, hogy az egyik lezárt úton a mobilkerítés el van húzva egy kicsit és a távolban házak fényei látszanak, szám szerint 2 házé. Arra jutottunk, hogy oda hajtunk és bekopogunk és nem tudjuk, hogy mi lesz, de titkon arra számítottunk, hogy ott a távolban, az egyik házban a kettő közül, ott a megoldás a kilátástalan helyzetünkre. Néhány száz méter után elértük a két egymás melletti telken lévő házakat. Ez egyiket rögtön kipipáltuk, mert ugyan a teraszon égett egy lámpa, de a ház teljesen be volt spalettázva és nem tűnt lakottnak. A másik ház előtt szerencsére állt 2 autó, egy Nissan terepjáró és egy Fiat, és a házban is égtek a fények. Leparkoltunk, felmentünk a lépcsőn a bejárathoz és benéztünk az ablakon. Nem akartam hinni a szememnek. Balta, láncfűrész sehol, helyette múzeumba illő bútorokkal berendezett, csilláros, szőnyeges, gyönyörű amerikai konyhás nappali látványa fogadott, egy 60-as férfival a kanapén, aki újságot olvasott. Gyorsan bekopogtunk és vártunk. A férfi nyitott ajtót és mi sok olasz szkúzi és angol szorri között próbáltunk mosolyt erőltetni a savanyú képünkre, és próbáltunk nagyon elesettnek és nagyon nem betörőnek látszani. Megjelent a férfi felesége is, aki szintén egy 60-as, ősz hajú, nagyon kellemes külsejű nő volt. Sajnos angolul nem beszéltek, franciául egy kicsit és így magyaráztuk el, hogy a navigációs rendszer ide hozott de nem tudunk tovább jutni, tudnak-e segíteni. A házaspár, akik mint utólag kiderült nem sokkal előttünk érkeztek és ez a nyaralójuk, rögtön hellyel kínáltak. A férfi, Alfredo, egy papírt vett elő és rajzolni kezdte az útvonalat. Mint kiderült, van egy kis kerülőút, amit a sötétben nem vettünk észre és amin eljutunk egy normális útra, ahol 1 órás kerülővel ugyan (kb 15 percre voltunk a szállástól), de célba érünk. Utólag logikusnak tűnt, hiszen a Nissan terepjáróval tuti, hogy nem azon a kis fingnyi úton jutottak a nyaralójukhoz, amin mi mentünk és amin Soma nem akart vissza fordulni, mert annyira nem volt útnak nevezhető. A feleség, sajnos a neve nem derült ki, olyan kedves volt, hogy még az olasz rikácsoló házinéninket is felhívta, hogy késni fogunk és elmagyarázta, hogy hol akadtunk el és merre fogunk kerülni. Persze az a dervis neki is előadta a magánszámát és megvádolta, hogy biztos nála szállunk meg éjszakára és csak úgy kitaláltuk ezt az egész eltévedéses sztorit. A banyáról aztán kiderült, hogy egy velem egykorú lány és valószínűleg haragszik a világra, azért ilyen lehetetlenül korlátolt. Én szerencsére nem találkoztam vele, csak Soma, mikor átvette a szoba kulcsát.
Az olasz házaspárnak nem tudjuk eléggé megköszönni azt, amit aznap este tettek értünk. A semmi szélén, az éjszaka kellős közepén vissza adták az életkedvünket és annyit emeltek az országuk renoméján, amennyit még eddig egyik olasz sem. Jólesik tapasztalni, hogy vannak még kedves emberek és persze gondviselés! Soma kitalálta, hogy Google térképen kiderítjük a címüket és küldünk nekik egy köszönő képeslapot. Ha megtörténik, beszámolok róla:)
Képek az olasz útról itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése