Hola Madrid, ¿cómo estás?

Pénteken déjá vu érzésem volt. Azon kaptam magam, hogy megint csomagolok.  Ezúttal pólókat, sortokat, naptejet és napszemüveget is. Madrid volt az úti cél, a maga 35 fokos melegével, tapas bárjaival, cerveceria-kal, paella-val, gazpacho-val, chorizo-val és minden mással, amit annyira imádunk Spanyolországban.

Az út nem indult valami jól. Genfből repültünk, amit ezúttal, megjegyzem már hosszú idő óta először, kritikán alul bírtam annak ellenére, hogy rengeteget utazunk. Mondjuk a Svájcban töltött idő alatt annyit azért javult a helyzet az előző évi 1 repülésekhez képest, hogy most már csak a repülőn vagyok magam alatt, néha nagyon, néha kevésbé. Sajnos most nagyon, Soma legnagyobb örömére, és a másfél órás út egy hétnek tűnt. Ráadásul a vissza úton sikerült a vészkijárathoz ülnünk, ami jó, mert több hely van a lábainknak. De felszálláskor oda jött a légi kísérő és elmondta, hogy kötelessége közölni, hogy a vészkijáratnál ülőknek, egy esetleges légi balesetnél részt kell venni az utasok evakuálásában, nekik, azaz nekünk, kell a vészkijáratot kinyitni és az utasokat kiterelni. Mondtam a sztyuinak, hogy itt hagyja abba, mert most fogok elájulni. Soma szerint a steward (férfi volt) csak a dolgát végzi és komolyan kell venni, amit mond. Még hogy én nem venném komolyan?! Hát pont ez a baj! Na mindegy. Ezzel az érzéssel, félelmemmel nem tudok mit kezdeni. Nincs olyan praktika, trükk vagy mágia, ami segítene. Ez már így marad életem végéig, sajnos. Van, aki a sötétben fél, van, aki a pókoktól vagy a bogaraktól, én a repüléstől.

Madridban este 11 után szálltunk le és nagy mákunk volt, mert Soma közgázos haverja, aki konzuli alkalmazott és már 4 éve kint él a családjával, várt a reptéren. Miután kicuccoltunk a szállodában, Balázzsal (a haverral:)) beültünk egy szemközti tapas barba egy kis tapa-ra és cerveza-ra:) Éjjel 1-ig dumáltunk aztán asztalt bontottunk, mert másnap Pedraza-ba mentünk vele és a családjával, egy kis kirándulásra.

A szombat reggelt egy környékbeli tapas bárba kezdtük, ami este kocsma de nappal alkoholt nem árusíthatnak, és ilyenkor ezek a helyek átalakulnak reggelizőkké. Nyugaton, egyébként, nagyon nagy divat a reggelit házon kívül, kávéházakban, kis éttermekben elkölteni. Jópofa dolog. Reggelire külön menük vannak összeállítva és napközben a nagy része nem is rendelhető. A spanyolok reggelije tejeskávéból, croissantból, forró csokiba mártogatott churrosból, spanyol tortilla-ból és különböző pirított pékárúból áll, amit olívaolajos, fokhagymás paradicsomos, jamon serrano-s vagy chorizo-s finomságokkal bolondítanak. 3-4 euró per fő, és tényleg laktató. Reggeli után találkoztunk Balázzsal, Kingával, a feleségével, Áronnal, aki Petyuskánktól 1 nappal idősebb és Emmával, aki márciusban volt 2 éves. Nagyon kedves ismerőseink, barátaink. Sajnos amióta mi is külföldön vagyunk, kb évente 2szer látjuk egymást. A gyerekek nagyon cukik, Áron nagyon barátkozós. Mikor meglátott azt mondta, hogy üljek mellé az autóban, fogta a kezem, egész úton csacsogott, magyarázott. Imádni való!  Már ír és olvas spanyolul, mert a spanyol ovikban 4 éves korban elkezdődik a sulira való felkészítés. A gyerekülésből minden reklámtáblát és boltnevet elolvasott, otthon a könyvecskéjéből is felolvasott. Nagyon fura egy 4 és fél éves gyereket olvasni és írni látni. Emma csak most kezd beszélni, sajnos nagy részét még nem érteni, de ez láthatóan nem szegi kedvét. Folyamatosan mutogat, baba nyelven beszél, kommunikál. Nagyon cuki, ahogy lefoglalja magát minden félével, amit maga körül talál vagy lát. Mikor vissza értünk Pedraza-ból, felmentünk a lakásukba egy üdítőre. Emma rögtön elvonult a szobájába, előbányászta a kis piros gumicsizmáját, felvette, persze fordítva, fejébe húzta Áron neonzöld biciklisisakját, persze azt is ferdén, bevágtatott a nappaliba, közben a sisak csatjai, pántjai folyamatosan a szemébe lógtak, mert ferdén volt rajta, felmászott Áron biciklijére, aminek az ülésről a pedáljait sem éri még el, és komoly arccal úgy csinált, mintha bringázna. Halálra röhögtük magunkat, de ez nem zavarta:) Van néhány fotóm a gyerekekről, de egyik sem tökéletes mert mindig izegtek-mozogtak. Ezek a legjobbak, bár Áron szeme csukva az egyiken, Emmáé meg a másikon. 

 A szombat estét, vasárnapot és a hétfőt is (a gép indulásáig) Madridban töltöttük. Megnéztünk mindent, amit kellett, Soma vasárnap még Real Madrid meccsen is volt Balázzsal. Eredetileg úgy volt, hogy én megyek, de miután 10szer megkérdeztem, hogy kivel játszik a Real Madrid, mert egyszerűen képtelen voltam megjegyezni, Somának is egyértelmű lett, hogy gyöngyszemet szór disznók elé és sikerült meggyőznöm róla, hogy totál nem érdekel és csak pénzkidobás lenne. Ezért átadtam a jegyem Balázsnak, én meg otthon maradtam Kingával dumálni. Úgy gondolom, mindenki jól járt. Mondjuk Kinga lehet, hogy korábban szokott lefeküdni, 2 gyerek mellett nem virgonckodik éjfélig az ember, de ez csak utólag esett le.

Kaland ezúttal nem volt, nem tévedtünk el, utakat nem mosott el árvíz, nem volt lezárt út a semmi közepén és az idő tökéletes volt, tökéletesen meleg. Soma rájött, hogy a pohár sör csak 1 euró, és sok helyen még tapa-t is adnak mellé, ezért víz helyett is azt itta. Kellemes sör szaga volt 3 napon keresztül:) Cserébe én megehettem a tapa-t, ami néha chorizo, néha paella volt.

Soma, ahogy éppen folyadékot vesz magához egy sonkatál kíséretében:)

A 35 fokos Madridból a 16 fokos Genfbe érkeztünk. Most Pünkösdig pihi, legalábbis nekem, mert Soma minden héten külföldön van néhány napot. A hosszú hétvégén vár ránk Párizs:)!