Áldozócsütörtök

Csütörtökön munkaszüneti nap volt, áldozócsütörtök, amihez kivételesen jó idő is járt. Soma, programfelelős révén, úgy döntött, hogy a szomszédos Valais (németül Wallis) kantonba megyünk borfesztiválra, amit úgy ünnepelnek, hogy minden pincészet ajtaja tárva-nyitva áll mindenki előtt, és minden pincészet bora ingyen kóstolható, egyes helyeken még falatka formájában harapnivaló is van. És ha ez még nem lenne elég, a 19 borospince között ingyenes kis vonat közlekedik, olyan nyitott, ami több kocsiból áll és normál abroncsai vannak, csak vonat kinézete van. 

Ilyen rendezvények rendszeresen vannak, ez itt hagyomány. A környék svájci szinten híres bortermelő vidék, és sok boruk üti a mércét. Mi is voltunk már több ilyen rendezvényen. Ettől függetlenül, minden alkalommal letaglóz az a fajta intelligencia, kulturáltság és nem is tudom, még minek nevezzem azt, amivel a svájciak rendelkeznek, és ezzel a fajta hozzá állásukkal lehetővé teszik az ilyen fajta programok szervezését, megvalósulását. Nincs tolongás, tömeg, tülekedés, ingyenélés, ólcsójánoskodás, két pofára evés-ivás és még sorolhatnám, pedig ingyen van. Az emberek lézengenek, mindenki kulturáltan kóstolgat, a tulaj mindenkihez szól két kedves szót és szinte tukmálja a borait. Minden pincészetnek van egy helyisége, ahol a vendégeket fogadják, igényesen, szépen berendezve, energiát fektetnek bele, ez presztízs kérdése. A boraik ki vannak állítva, borospoharakba kóstolót öntenek, finom sajtokkal és sonkákkal kínálnak kísérőnek, asztalok vannak, ahol le lehet ülni enni-inni, minden asztalnál egyszer használatos poharak, mert üdítő is van, szemetesek, és egyeseknél a pincébe is be lehet kukucskálni. A borok sokszor rekeszekben, a sarokban, csak úgy felügyelet nélkül állnak, csak az nem viszi el, aki nem akarja. De ezek szerint itt senki nem akarja. Eleinte mi is, és ahányszor vendégeink vannak ők is, le vannak döbbenve, hogy itt az emberek mennyire megbíznak a másikban, és mi mindent hagynak felügyelet nélkül:

• teli bevásárló szatyrokat a boltok előterébe, mert nem akarja végigcipelni az előzőleg már bevásárolt cuccot egy másik bolton keresztül
• az autók csomagtartóján csak úgy bármit, akár egy éjszakán át a parkolóhelyeken (télen sífelszerelés, nyáron mikor mi)
• GPS, laptop, táskák, kicsit letekert ablak mellett az autó hátsó ülésén mindennaposak
• a kabriolet autók a jó időben szinte mindig lenyitott tetővel parkolnak
• babakocsik, lakatolatlan bringák mindenfelé
• egész nap nyitva hagyott garázsok, ahol fűnyírótól kezdve, kerti bútoron át, a bicikliig, minden ott van hagyva csak azért, mert a tulaj már lusta kiszállni az autóból, hogy bezárja. Pesten hamar megtanulná, hogy mi a dörgés. A kocsiját is elvinnék a garázs elől, amíg a garázsajtót zárja.
• földszinti teraszokon bútor, grill cucc, stb.

És még napokig sorolhatnám. Mikor autókat nézegettünk megvételre, még a legdrágább autóban sem volt riasztó. Mikor megkérdeztük, csak kíváncsiságból, hogy miért nincs, nem értették, hogy miért kéne. 

Hát igen, van mit tanulni és hová fejlődni. Az nyugtat, hogy ez itt tényleg egyedülálló. Az olaszoknál, franciáknál, még a németeknél sincs ilyen. Ez biztos hiányozni fog, ha majd egyszer tovább állunk. Soma mondogatja is, hogy mi azért ne lazítsunk a szokásainkon és ne vegyük át ezt a stílust, mert otthon a gomblyukunkat is ellopják, ha egy percre elfordulunk:)

Na de jöjjenek a képek, a link itt.

Hola Madrid, ¿cómo estás?

Pénteken déjá vu érzésem volt. Azon kaptam magam, hogy megint csomagolok.  Ezúttal pólókat, sortokat, naptejet és napszemüveget is. Madrid volt az úti cél, a maga 35 fokos melegével, tapas bárjaival, cerveceria-kal, paella-val, gazpacho-val, chorizo-val és minden mással, amit annyira imádunk Spanyolországban.

Az út nem indult valami jól. Genfből repültünk, amit ezúttal, megjegyzem már hosszú idő óta először, kritikán alul bírtam annak ellenére, hogy rengeteget utazunk. Mondjuk a Svájcban töltött idő alatt annyit azért javult a helyzet az előző évi 1 repülésekhez képest, hogy most már csak a repülőn vagyok magam alatt, néha nagyon, néha kevésbé. Sajnos most nagyon, Soma legnagyobb örömére, és a másfél órás út egy hétnek tűnt. Ráadásul a vissza úton sikerült a vészkijárathoz ülnünk, ami jó, mert több hely van a lábainknak. De felszálláskor oda jött a légi kísérő és elmondta, hogy kötelessége közölni, hogy a vészkijáratnál ülőknek, egy esetleges légi balesetnél részt kell venni az utasok evakuálásában, nekik, azaz nekünk, kell a vészkijáratot kinyitni és az utasokat kiterelni. Mondtam a sztyuinak, hogy itt hagyja abba, mert most fogok elájulni. Soma szerint a steward (férfi volt) csak a dolgát végzi és komolyan kell venni, amit mond. Még hogy én nem venném komolyan?! Hát pont ez a baj! Na mindegy. Ezzel az érzéssel, félelmemmel nem tudok mit kezdeni. Nincs olyan praktika, trükk vagy mágia, ami segítene. Ez már így marad életem végéig, sajnos. Van, aki a sötétben fél, van, aki a pókoktól vagy a bogaraktól, én a repüléstől.

Madridban este 11 után szálltunk le és nagy mákunk volt, mert Soma közgázos haverja, aki konzuli alkalmazott és már 4 éve kint él a családjával, várt a reptéren. Miután kicuccoltunk a szállodában, Balázzsal (a haverral:)) beültünk egy szemközti tapas barba egy kis tapa-ra és cerveza-ra:) Éjjel 1-ig dumáltunk aztán asztalt bontottunk, mert másnap Pedraza-ba mentünk vele és a családjával, egy kis kirándulásra.

A szombat reggelt egy környékbeli tapas bárba kezdtük, ami este kocsma de nappal alkoholt nem árusíthatnak, és ilyenkor ezek a helyek átalakulnak reggelizőkké. Nyugaton, egyébként, nagyon nagy divat a reggelit házon kívül, kávéházakban, kis éttermekben elkölteni. Jópofa dolog. Reggelire külön menük vannak összeállítva és napközben a nagy része nem is rendelhető. A spanyolok reggelije tejeskávéból, croissantból, forró csokiba mártogatott churrosból, spanyol tortilla-ból és különböző pirított pékárúból áll, amit olívaolajos, fokhagymás paradicsomos, jamon serrano-s vagy chorizo-s finomságokkal bolondítanak. 3-4 euró per fő, és tényleg laktató. Reggeli után találkoztunk Balázzsal, Kingával, a feleségével, Áronnal, aki Petyuskánktól 1 nappal idősebb és Emmával, aki márciusban volt 2 éves. Nagyon kedves ismerőseink, barátaink. Sajnos amióta mi is külföldön vagyunk, kb évente 2szer látjuk egymást. A gyerekek nagyon cukik, Áron nagyon barátkozós. Mikor meglátott azt mondta, hogy üljek mellé az autóban, fogta a kezem, egész úton csacsogott, magyarázott. Imádni való!  Már ír és olvas spanyolul, mert a spanyol ovikban 4 éves korban elkezdődik a sulira való felkészítés. A gyerekülésből minden reklámtáblát és boltnevet elolvasott, otthon a könyvecskéjéből is felolvasott. Nagyon fura egy 4 és fél éves gyereket olvasni és írni látni. Emma csak most kezd beszélni, sajnos nagy részét még nem érteni, de ez láthatóan nem szegi kedvét. Folyamatosan mutogat, baba nyelven beszél, kommunikál. Nagyon cuki, ahogy lefoglalja magát minden félével, amit maga körül talál vagy lát. Mikor vissza értünk Pedraza-ból, felmentünk a lakásukba egy üdítőre. Emma rögtön elvonult a szobájába, előbányászta a kis piros gumicsizmáját, felvette, persze fordítva, fejébe húzta Áron neonzöld biciklisisakját, persze azt is ferdén, bevágtatott a nappaliba, közben a sisak csatjai, pántjai folyamatosan a szemébe lógtak, mert ferdén volt rajta, felmászott Áron biciklijére, aminek az ülésről a pedáljait sem éri még el, és komoly arccal úgy csinált, mintha bringázna. Halálra röhögtük magunkat, de ez nem zavarta:) Van néhány fotóm a gyerekekről, de egyik sem tökéletes mert mindig izegtek-mozogtak. Ezek a legjobbak, bár Áron szeme csukva az egyiken, Emmáé meg a másikon. 

 A szombat estét, vasárnapot és a hétfőt is (a gép indulásáig) Madridban töltöttük. Megnéztünk mindent, amit kellett, Soma vasárnap még Real Madrid meccsen is volt Balázzsal. Eredetileg úgy volt, hogy én megyek, de miután 10szer megkérdeztem, hogy kivel játszik a Real Madrid, mert egyszerűen képtelen voltam megjegyezni, Somának is egyértelmű lett, hogy gyöngyszemet szór disznók elé és sikerült meggyőznöm róla, hogy totál nem érdekel és csak pénzkidobás lenne. Ezért átadtam a jegyem Balázsnak, én meg otthon maradtam Kingával dumálni. Úgy gondolom, mindenki jól járt. Mondjuk Kinga lehet, hogy korábban szokott lefeküdni, 2 gyerek mellett nem virgonckodik éjfélig az ember, de ez csak utólag esett le.

Kaland ezúttal nem volt, nem tévedtünk el, utakat nem mosott el árvíz, nem volt lezárt út a semmi közepén és az idő tökéletes volt, tökéletesen meleg. Soma rájött, hogy a pohár sör csak 1 euró, és sok helyen még tapa-t is adnak mellé, ezért víz helyett is azt itta. Kellemes sör szaga volt 3 napon keresztül:) Cserébe én megehettem a tapa-t, ami néha chorizo, néha paella volt.

Soma, ahogy éppen folyadékot vesz magához egy sonkatál kíséretében:)

A 35 fokos Madridból a 16 fokos Genfbe érkeztünk. Most Pünkösdig pihi, legalábbis nekem, mert Soma minden héten külföldön van néhány napot. A hosszú hétvégén vár ránk Párizs:)!

Egy hétvége Lausanne-ban

Miután Tibi és Adri elutaztak, Soma elment melóba, elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit is szoktam csinálni, ha egyedül vagyok. Az elmúlt egy hónapot jóformán nem töltöttük Lausanne-ban, a Soma üzleti útjai alatt is együtt voltunk, ami nem gyakori, Tibiék ittléte alatt is együtt voltunk végig, mert szabin volt, ezért teljesen meg voltam kavarodva. Szóval beugrott, hogy ha szerda, akkor a francia nőegylet, Centre Femmes, csütörtök edzőterem, és így tovább. Sajnos szerdán nem jött össze a női klub, mert házon kívüli program volt, egy szomszédos városkába mentek csoportosan tulipánfesztivált nézni, de én már láttam és 3 órán keresztül nem volt kedvem mászkálni. Csütörtökön megvolt az edzőterem, pénteken meg Soma korán jött haza és célba vettük a közeli benzinkutat, ahol végre kitakarítottuk az autót. Hónapok óta nem volt kiporszívózva, lemosva sem, és most már kezdett kifejezetten koszos lenni. Ráadásul minden szőnyeg a lábrészeknél nem gumi, hanem szövet, és már nagyon poros volt. Olyan lé folyt belőle mosáskor, hogy csak néztünk. Zsigulivíz, ahogy anya mondaná:)

Szombaton termál fürdőbe mentünk. Soma a svájci kuponvilágon, még hónapokkal ez előtt, vett egy nagyon kedvezményes belépőt egy nagyon jó termálfürdőbe, de annyira tele voltak a hétvégéink, hogy eddig húztuk. Próbáltuk eladni haveroknak, mert nagyon úgy tűnt, hogy egyszerűen nem fér bele, de nem sikerült, és a kupon már nagyon lejárat közelben volt. Szerencsére napos idő volt, tudtuk használni a kültéri medencéket is, Soma szaunázott és gőzölte is magát,  és csak 45 perc volt az út autóval, a már tiszta autónkkal! Késő délután értünk haza és nagyon finom petrezselymes krumpli, rántott hús és ecetes-hagymás friss uborkasaláta volt a vacsora. Este sütöttem egy fordított almatortát, tarte tatin a neve. Francia, ahogy azt a neve is mutatja. Isteni finom, és egy baj van vele, hogy nem lehet megunni:) Az almákat vajon, cukron, fahéjjal, vaníliával és citromlével meg kell karamellizálni, és amikor már majdnem totál megpuhultak, le kell fedni a tésztájával, készre sütni tésztástól a sütőben és felfordítani, így felülre kerülnek a karamellizált almák. Klasszikusan vanília fagyival vagy créme double-val eszik, ami egy nagyon zsíros (kb 50%), sűrű tejszín.

Vasárnap kora délután vendégeink voltak, még húsvét előtt megbeszéltük az időpontot, mert már januártól tologattuk. Villő, a feleség, Laci a férje, aki a lausanne-i egyetemen doktorandusz, és a 11 hónapos Vince. A teraszon grilleztünk, megettük az almatortát, iszogattunk, vihorásztunk és sokat dumáltuk. Vince nagyon jó baba volt, szinte nem is kellett vele foglalkozni. Lefoglalta magát azzal, hogy az asztal alatt sétált és onnan bohóckodott velünk, vagy a teraszra kivitt babakocsiját tologatta négykézláb, közben aludt egy órácskát, evett egy kis joghurtot keksszel és játszott azokkal a dolgokkal, amiket elől hagytunk a polcokon.

Mindent összevetve egy nagyon nyugodt, kellemes, semmi rohanás hétvégén vagyunk túl. Jólesett a sok jövés-menés után, és a következő utazásunk előtt, amire már csak hétvégéig kell várni:)

Passzolok

Az április vége és május eleje négyesben telt. Vendégeink voltak április 26-tól május 2-ig, Tibi és Adri személyében. Szerencsére az időjárás nem hagyott cserben, ezért sok helyen jártunk, sok mindent láttunk és méltó vendéglátásban tudtuk részesíteni a család kis részét.

 A nappalok kirándulással, az esték főzőcskézéssel, teraszos grillezéssel és iszogatással teltek. Jó volt sokan lenni, dumcsizni, finomakat enni (szerintem, mert én főztem)!

De ennél többet nem írok, passzolok, mert ide majd a vendégek élménybeszámolóját fogom belinkelni, amit Tibi fog netre vetni a közeljövőben. Már alig várjuk:)!!! Addig is, néhány fotó, a közös napok emlékére:)

Soha nem állunk meg!

Szombat éjfélkor estünk be a lakásba, Olaszországból. Hulla fáradtan a bőröndből szennyes ki, tiszta ruha be, egy kis szendvics és termoszban tea, és vasárnap reggel már megint úton voltunk. Ezúttal Németország volt a cél, egy köztes állomással, a Rajna vízeséssel, Schaffhausen kanton határában, még a svájci oldalon. Mikor megjöttünk a parkolóba úgy szakadt az eső, hogy az autóból sem tudtunk kiszállni. Szörnyen fújt a szél is, ami viszont jól jött, mert ahogy jött a zuhé úgy ment is, és mi megvehettük a hajójegyet és elindulhattunk a vízeséshez. A vízesésnél kb 10-15 percet voltunk, többet nem is nagyon lehet, mert a vízpermet és a szél miatt hamar vizes lesz az ember. Relatíve hamar megjártuk, és már mentünk is tovább Stuttgartba, a Mercedes múzeumba. Én még az oda úton azt mondtam, hogy nem megyek be, mert nem érdekel. A Genfi Autószalonban is már voltam egyszer, többet nem is szeretnék, mert az autók annyira nem hoznak lázba. De amikor bementünk a múzeum területére, megláttam a shopot, az éttermet, a kávézót, meggondoltam magam. Nem is nevezném múzeumnak, mert a szó hallatán egy molyirtó szagú hodály jut az ember eszébe, ahol suttogni kell és és csak a parketta recsegése tölti be a termet. Inkább Mercedes autókiállításnak nevezném, egy nagyon modern épületben, ami nagyon kreatív, dizájnos, szórakoztató és sokkal többről szól, mint a kiállított autókról. Nagyon jó volt! Az éjszakát Stuttgartban töltöttük, vacsoráztunk egy jó német sörözőben, volt kolbász, csülök és sör is. Képek itt.

Másnap reggel Tübingenbe indultunk, ami kb 1 órára van Stuttgarttól, mert Soma melója ott volt. A szállodából kijelentkeztünk és úgy döntöttünk, még amikor az utat terveztük, hogy a másik éjszakát a melóhoz közel töltjük, hogy ne kelljen Somának olyan sokat ingáznia. Jó ötletnek bizonyult, mert hétfőn reggel kiderül, hogy Stuttgart körül bütykölik az autópályát, már nagyon régen, és olyan dugók vannak egész álló nap, hogy öröm nézni. Mi is beleszaladtunk egy 14 km-esbe és amikor végeztünk vele örültünk, hogy ezt Somának nem kell végig csinálni este vissza a melóból, és másnap reggel, mikor újra irodába kell menni. Egyetlen egy gond akadt, hogy a szállodába csak dél után lehetett bejelentkezni és mi már 9-re Tübingenben voltunk. Esett az eső, 8 fok volt és nekem ki kellett szállnom az autóból, mert az irodába nem mehettem. Sírtam, mint egy gyerek, nem akartam kiszállni semmi áron, mert annyira szürke volt minden, és nem volt kedvem várost nézni az esőben. Soma szíve majd meg szakadt, de mennem kellett. Magával vitte a cuccainkat, hogy ne cipekedjek, és én a nyakamba vettem az esős Tübingent, ami egyébként, verőfényes napsütésben, egy nagyon szép, barátságos, egyetemi város. Általában a Soma melózós utazásai így telnek, több helyen alszunk, mert így több helyre tudunk eljutni. Sokszor "kell" várost néznem, ha tetszik ha nem, mert már vagy kijelentkeztünk a szállodából és este indulunk, vagy korán érkeztünk, de a szállodába még nem lehet becuccolni. Nincs is ezzel semmi gond, ha jó az idő, de sajnos most ezt kifogtuk.

Szörnyen lassan telt az idő. 10 után kinyitottak a boltok és én bementem minden H&M-be, Tally Weilbe, Pimkie-be és C&A-ba, felpróbáltam mindent, amit lehetett és végre dél lett és én bejelentkezhettem a szállodába, végre! Olyan nyúzott voltam, hogy rögtön ágyba bújtam és 3 órát aludtam zsinórban. Este Soma német kollégái meghívtak egy német fogadóba, ahol igazi sváb ételeket főztek. Ettünk házi spatzlit prézlivel, meg jó kis schitzelt tejszínesen és persze volt sok házi sör is a férfiaknak.

Másnap már fél 11-kor el kellett hagynom a szállodát. Általában van lehetőség late check-out-ra, ami késői kijelentkezést takar, de nem ott és nem akkor, mert tele voltak és a takarítónő már ott topogott az ajtóm előtt a csőre töltött tollseprűjével. Szerencsére az időjárás kegyes volt, és Soma is 2 után végzett, ezért Tübingenből is sokat láttam, az orrom sem fagyott le és Soma is időben jött. Sajnos útközben derült ki, hogy be kell csatlakoznia egy konferenciahívásba, ezért egy bevásárlóközpontba mentünk és ő a mélygarázsban, az autóból bluetooth-al a fülén és laptoppal az ölében "konferenciált". Én addig bementem a szupermarketbe és bevásároltam, mert Lausanne-ban a hűtő kongott. Már húsvét előtt "kipucoltuk" mert tudtuk, hogy április végéig alig leszünk otthon.  És mivel vendégeket vártunk a hét második felére, komolyan fel kellett tankolnunk. Tübingeni képek itt.

Hát így telt ami olasz-német maratoni túránk. Annyi mindent láttunk és csináltunk megint, hogy néha keverjük, hogy hol mit láttunk, mit csináltunk és mit ettünk. De ez elmondható az egész elmúlt másfél évről, mert utazásból és kalandból nincs hiány. Eszembe jutott, hogy hány helyen jártunk már és nincs róla bejegyzés, mert abban az időszakban volt, mikor parkolópályán volt a blog. De majd egyszer készítek egy "Akik kimaradtak" vagy valami hasonló frappáns című bejegyzést, amiben azokat a helyeket sorolom fel, ahol eddig jártunk. De addig is marad mindig az aktuális kalandunk, ezúttal Németországban.

Egy kis kaland, olasz módra

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy becsavarodott, közlöm, hogy nem így van.  Én posztolok későn, dátumozom vissza a bejegyzéseket, hogy nagyjából sorban legyen. Mert hiszen a blog felélesztésének az lett volna a lényege, hogy írok arról, ami történik, persze időben, és nem több napos késéssel. Hát sajnos húsvét óta nem jutottam el a blogig, sajnálom nagyon, mert annyi minden történt, de most már csak dióhéjban vázolom. Ezzel első sorban magunkat fosztom meg az élménytől, ami érhetne minket, mondjuk 1-2 évvel később, amikor vissza fogjuk olvasni. Na de ez van, ennek kell majd örülni.

Szóval alig volt időm kimosni és elpakolni a húsvét alatt össze gyűlt szennyest, már pakolhattunk is újra bőröndbe, mert Svájcba érkezésünk után 3 nappal újra úton voltunk. Somának Olaszországban volt melója, Genovában, és mivel autóval ment, bepattantam mellé én is. Azért ennyire nem volt spontán, megszerveztük előre, tehát tudtam róla. Szerdán este indultunk és szombat késő este értünk haza. Csütörtökön és pénteken Soma dolgozott nappal, én ismerkedtem a környékkel - csütörtökön Monterosso al Mare-val, pénteken Genovával, napközben egyedül, meló után Somával még egyszer. Fotók Genováról itt.

 A szombatot ráhúztuk, ha már ott jártunk és úgy terveztük, hogy megnézzük Cinque Terre falvait. Sziklákra épült kis tengerparti falvak, tele cuki kis színes házikókkal, pici öböllel és stranddal. Cinque Terre nevet a területén osztozó öt településről kapta: Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia és Monterosso al Mare. Az 5 település összesen 12 km területen fekszik, a települések között hajóval vagy vonattal lehet közlekedni. Híres a szőlőiről, illetve a inkább a végtermékéről, a borról, a citromligeteiről, és nem mellesleg UNESCO világörökség része. A tenger felől élvezhető a látvány legjobban, de nekünk nem volt benne részünk, mert annyira szeles volt az idő, hogy a hajók ki sem futottak, mert nem tudtak volna kikötni. Körbejártuk a falvakat, sétáltunk a Szerelmesek útján (Via dell'Amore), ami egy sziklába vájt, 1 km-es út, és az öt falu közül kettőt köt össze, ettünk finom focacciat, pestos pastat és helyi citromból készült sütiket. A falvak között vonattal közlekedtünk, így kényelmesebb volt, mert a hegyi utak autóval elég macerásak.

  Azért kaland nélkül itt sem úsztuk meg. Tavaly október 25-én, 7 hónap szárazság után, hatalmas zuhé szakadt a környékre. 580 mm csapadék mennyiség ömlött a városokra néhány óra alatt, és mivel a települések hegyoldalon vannak, a hegyi patakok megduzzadtak és sárral, iszappal együtt a városokra zúdultak. A településeken méteres sár és iszap állt, betört a boltokba, házakba. Tönkre tette a strandokat, kikötőket, amik még midig nincsenek tökéletesen rendben, pedig nyakukon a turista szezon. Az utak 40% járhatatlanná tette, egy részét azóta sem állítottak helyre, ami még nem is lenne annyira nagy baj, ha ezt bárhol, bármilyen formában jeleznék az arra járó turistáknak, akik GPS-el közlekednek. A tájékoztatás olaszos, azaz semmilyen. Olyan rossz utakon tekeregtünk, hogy még most is kiver a hideg tőle. De a kiruccanásunk csúcspontjához péntek este 9-kor értünk, korom sötétben, mikor kb 15 percre a céltól két lezárt úttal szemen találtuk magunkat, és nem volt tovább. Olyan sötét volt, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk. Üres volt a fejünk, egy gondolat sem sok, de annyi sem kóválygott benne. Már a lezárt útig is egy olyan úton jutottunk el, amire Soma is azt mondta, hogy sötétben még egyszer meg nem csinálja, és ez már tényleg komolyan kell venni. Tehát nem volt vissza. A GPS az istenért sem akart új útvonalat tervezni, szerinte csak ez volt az egyetlen irány. Ő nem tudta, amit mi már addigra ige, hogy az utak nagy része fél éve járhatatlan. Felhívtuk az éjszakai magánszállásunkon a házinénit, de ő nem értette, hogy hol vagyunk és miért akadtunk el, de nem hallgattuk sokáig, mert már merült Soma telefonja és amúgy is untuk már a rikácsolását. Olyan páni félelem lett úrrá rajtunk, hogy én nem viccelek, zsibbadt a szám. Szinte hasított a csend. Ahogy ott ültünk a sötétben a lezárt, koromfekete erdei úton arra gondoltam, hogy a filmekben ilyenkor derül ki, hogy az útlezárás egy kamu és mindjárt jön a baltás vagy láncfűrészes gyilkos és lemészárol minket és itt a vége és ez jár annak, akinek nem jó otthon és nem fér a nadrágjába. Néhány perc pánikolás és "most mi legyen?" kérdések után észre vettük, hogy az egyik lezárt úton a mobilkerítés el van húzva egy kicsit és a távolban házak fényei látszanak, szám szerint 2 házé. Arra jutottunk, hogy oda hajtunk és bekopogunk és nem tudjuk, hogy mi lesz, de titkon arra számítottunk, hogy ott a távolban, az egyik házban a kettő közül, ott a megoldás a kilátástalan helyzetünkre. Néhány száz méter után elértük a két egymás melletti telken lévő házakat. Ez egyiket rögtön kipipáltuk, mert ugyan a teraszon égett egy lámpa, de a ház teljesen be volt spalettázva és nem tűnt lakottnak. A másik ház előtt szerencsére állt 2 autó, egy Nissan terepjáró és egy Fiat, és a házban is égtek a fények. Leparkoltunk, felmentünk a lépcsőn a bejárathoz és benéztünk az ablakon. Nem akartam hinni a szememnek. Balta, láncfűrész sehol, helyette múzeumba illő bútorokkal berendezett, csilláros, szőnyeges, gyönyörű amerikai konyhás nappali látványa fogadott, egy 60-as férfival a kanapén, aki újságot olvasott. Gyorsan bekopogtunk és vártunk. A férfi nyitott ajtót és mi sok olasz szkúzi és angol szorri között próbáltunk mosolyt erőltetni a savanyú képünkre, és próbáltunk nagyon elesettnek és nagyon nem betörőnek látszani. Megjelent a férfi felesége is, aki szintén egy 60-as, ősz hajú, nagyon kellemes külsejű nő volt. Sajnos angolul nem beszéltek, franciául egy kicsit és így magyaráztuk el, hogy a navigációs rendszer ide hozott de nem tudunk tovább jutni, tudnak-e segíteni. A házaspár, akik mint utólag kiderült nem sokkal előttünk érkeztek és ez a nyaralójuk,  rögtön hellyel kínáltak.  A férfi, Alfredo, egy papírt vett elő és rajzolni kezdte az útvonalat. Mint kiderült, van egy kis kerülőút, amit a sötétben nem vettünk észre és amin eljutunk egy normális útra, ahol 1 órás kerülővel ugyan (kb 15 percre voltunk a szállástól), de célba érünk. Utólag logikusnak tűnt, hiszen a Nissan terepjáróval tuti, hogy nem azon a kis fingnyi úton jutottak a nyaralójukhoz, amin mi mentünk és amin Soma nem akart vissza fordulni, mert annyira nem volt útnak nevezhető. A feleség, sajnos a neve nem derült ki, olyan kedves volt, hogy még az olasz rikácsoló házinéninket is felhívta, hogy késni fogunk és elmagyarázta, hogy hol akadtunk el és merre fogunk kerülni. Persze az a dervis neki is előadta a magánszámát és megvádolta, hogy biztos nála szállunk meg éjszakára és csak úgy kitaláltuk ezt az egész eltévedéses sztorit. A banyáról aztán kiderült, hogy egy velem egykorú lány és valószínűleg haragszik a világra, azért ilyen lehetetlenül korlátolt. Én szerencsére nem találkoztam vele, csak Soma, mikor átvette a szoba kulcsát.

Az olasz házaspárnak nem tudjuk eléggé megköszönni azt, amit aznap este tettek értünk. A semmi szélén, az éjszaka kellős közepén vissza adták az életkedvünket és annyit emeltek az országuk renoméján, amennyit még eddig egyik olasz sem. Jólesik tapasztalni, hogy vannak még kedves emberek és persze gondviselés! Soma kitalálta, hogy Google térképen kiderítjük a címüket és küldünk nekik egy köszönő képeslapot. Ha megtörténik, beszámolok róla:)

Képek az olasz útról itt.

Halló, itt Svájc!

Újra külföldről jelentkezek, vissza tértünk svájci "otthonunkba". Az a 10 nap, amit Húsvét környékén összesen Pesten és Beregszászban töltöttünk a családdal és barátokkal, nagyon hamar eltelt. Mentünk, láttunk, ittunk-ettünk és jöttünk. Végig söpörtünk két országon, mint a hurrikán,  próbáltuk behozni a karácsony óta halmozódott lemaradást és minden helyzetből kihozni a maximumot.  Persze ennek ellenére sok minden kimaradt. Talán majd legközelebb, júniusban vagy talán késő ősszel, amikor végleg haza költözünk....? Hát ezt még mi sem tudjuk.

Miközben a buszt vártuk a lausanne-i pályaudvaron úgy éreztem, mintha el sem mentünk volna. Minden olyan ismerős volt, megszokott, már nem zavart, hogy franciául beszélnek körülöttem, fel sem tűnt, hogy a tömeg olyan színes, mint egy festő palettája, és a pesti BKV-zás közben szerzett negatív élmények után kifejezetten üdítően hatott a kulturált tömegközlekedés. Konstatáltuk, hogy észre sem vettük és megszoktuk, nincsenek mélypontok, belerázódtunk, felvettük a ritmust, otthonosan mozgunk egy olyan országban, amelyikhez korábban semmilyen kötelék nem fűzött. Ez a túlélő ösztön, az emberi lénynek egy olyan képessége, ami vészhelyzetben aktiválódik.

Szóval vasárnap óta újra az átlag svájciak életét éljük. A hűtőbe, a magyar kolbász és szalámi mellé újra beköltöztek a svájci sajtok, Soma sem marad ki éjszaka kocsmázni:), és fejünket a kedvenc matracunkon hajthatjuk álomra.

Az elmúlt hétvégénk.....

.....nagyon izgalmasan telt. Sok mindent láttunk, csináltunk és ettünk:)

A szombati nap egy szemétfeldolgozó üzem látogatásával kezdődött, ami sokkal de sokkal több, mint egy szemétégető üzem. 2006-ban adták át, ami a környék gazdaságos szemétfelhasználásáért és a szemétből előállított energia lakosság felé való továbbításáért felelős. A gyár 2/3-a, a lelke, ahol a szemétégetés és az energiatermelés történik, a föld alatt van. Kívülről semmi nem látszik, hallatszik, szaglik, mert ez Svájc. A háztartási hulladék (minden, ami nem szelektív) az üzembe vasúton, konténerekbe tömörítve érkezik, amihez a város alatt egy 4 km-es alagutat építettek, csak erre a célra. Nem mellékes, hogy az alagútban futó sínhálózat becsatlakozik a városi, és persze az állami vasúthálózatba. Ezért a környéken lakók a zajból, szemétből és az ezzel járó csinnadrattából semmit nem érzékelnek. Miután a konténerek megérkeznek az üzembe, egy kapun mennek át, ahol átvilágítják és kiszűrik a radioaktív tartalmú hulladékot. A vonatokról, a szeméttel teli konténereket, kamionnal emelik le, kapukhoz viszik, természetesen épületen belül, nem a szabad ég alatt. Ezután kiborítják a szemetet és egy 11 méter mély, 10 ezer köbméter átmérőjű betongödörbe öntik, ahonnan markolóval emelik az égetőbe. Ezt egy irányító szobából teszik, üvegfalon keresztül, fotelból, egy joystickkel. A hulladék égetése során energiát termelnek, amit a városi villany- és fűtési hálózatba juttatnak, és ezzel 18 ezer ember számára biztosítanak fűtést illetve áramot. Télen főleg a fűtésre koncentrálnak, nyáron inkább az áramra. A fűtést az üzem környékén élők kapják, mert így minimális a hőveszteség. Az elégetett szemétből vissza maradt hamut nedvesítik, hogy ne szálljon és azt is tömörítik és gyűjtik. Belgiumba adják el, ahol térburkolókat készítenek belőle. Mondanom sem kell, hogy szag nincs a környéken, semmilyen bűz nem terjeng még a konténerekkel megpakolt vonat mellett sem. Nagyobb tisztaság van, mint egy átlagos közterületen. A megtisztított gázok, amiket a kéményen engednek ki tisztább, mint a város levegője, ezért azon a környéken mérik a legjobb minőségű levegőt. Hát igen, ilyen is lehet egy "szeméttelep":) Van egy pár perces videó a folyamatról, az üzem honlapján. A link itt, angolul tudók előnyben.

A szeméttéma után megvettük végre a teraszra az elektromos grillezőt, beraktuk a csomagtartóba és mivel szép időnk volt, elautóztunk 20 km-re Lausanne-tól, hogy megnézzük Charlie Chaplin sírját.

Vasárnap Brocba mentünk, ott van a Nestlé csokigyár. Egy 2,5 órás csokikészítő gyorstalpalón vettünk részt, saját kézzel készítettünk csokit, amit haza vihettünk a végén a köténnyel együtt. Truffelt készítettünk, tejcsokiból vagy étcsokiból, ki hogy akarta. A tölteléket fűszeresre vagy alkoholosra lehetett készíteni, a bevonatot szintén ízlés szerint ét- vagy tejcsokisra. A tanfolyamot vezető srác, Silvano, mindig megmutatott egy folyamatot és a többiek utána csinálták. Így haladtunk lépésről lépésre. Ki voltak készítve a hozzávalók és az eszközök. Olyan volt, mint egy tévés főzőműsor:)  Szuper volt a program, kreatív, jól szervezett, igényes. Nagyon, nagyon élveztük!

Mondanom sem kell, hogy egész hétvégén grillezett cuccot ettünk.

Köretnek quiche-t (ejtsd kis) készítettem. Ez egy francia étel, tortaformába tésztát rakunk az aljára, arra tetszés szerint párolt zöldséget (most póréhagymás-kaliforniai paprikás, currys szutymák volt benne), lereszeljük sajttal és tejszínes-tojásos öntetet rakunk rá. Ez így 30 perc alatt megsül a sütőben és szeleteljük, mint a tortát.

Desszertre kipróbáltam egy brownie receptet, vanília fagyival ettük. Nagyon finom süti, de nekünk túl csokis.

Most egy darabig nem írogatok, mert a Húsvétot és környékét otthon töltjük. 

El vagyok maradva......

Nagyon el vagyok maradva a hétvégés beszámolókkal és nagyon sajnálom, és nagyon szégyellem is magam érte, mert olyan nagyon jó és ütős kifogásom nincs rá. Nekem ihlet kell, csak ilyenkor tudok "alkotni". Nincs ihlet, nincs blogbejegyzés sem, slussz-passz. Most sem igazán mondhatnám, hogy elönt a vágy, hogy írjak, de megteszem, mert egy nagyon szép, tartalmas hétvége és hét eleje van mögöttünk.
Szombaton síelni voltunk, már sokadszor,  illetve csak Soma, én mentem plusz 1 főnek. Most is Portes du Soleil (port dü solej) síparadicsomban voltunk, de már a francia oldalon, Chatelben. Autóval ugyan úgy 1 órára van a házunktól, de majdnem fele annyiba kerül az oktatás és a felszerelés bérlése, mint a Svájci oldalon. 1750 méteren van a sípálya és még mindig van hó bőven. Soma rengeteget fejlődött. Az utóbbi két alkalommal ugyan azzal, egy nagyon belevaló francia oktatóval síelt, aki télen síoktató, nyáron sportriporter. Soma fejlődését bizonyítja, hogy az oktatóval síelt már piros pályán is, persze csak a lankásabb részén. Én szokás szerint olvastam és tőlem szokatlanul amatőr módon napoztam. Elfelejtettem bekenni a homlokomat fényvédővel, ami úgy leégett, hogy most hámlik. Síelésről fotók itt.
Kora délutánig bírta Soma lendülettel, kb 4 után értünk haza. Este étteremben voltunk, egy olyan modern és puccos félében. A konyhát az étteremtől egy nagy üvegfal választotta el, láttuk, ahogy a szakácsok sürögnek-forognak. Vicces volt látni, hogy készül az étel.

háttérben a konyha

a főétel

a desszert

 Haza gyalogoltunk, mert jó idő volt és a vacsorát is le kellett tornázni, mert volt már fél 11 is, mire végeztünk. Hazautunk a lausanne-i bulinegyeden át vezetett, ahol a helyi bárok és diszkók nagy része található. Láttunk, ahogy a sanyarú sorsú svájci tinik céltalanul, berúgva, betépve lődörögnek és úgy szemetelnek, mintha ez lenne a buli lényege. Egy szombat este után, ha valaki kimerészkedik a belvárosba, háború utáni állapotokat talál. Amit lehet, lehánynak, ami törékeny, azt össze törik és a szemét bokáig ér, főleg gyorséttermi dobozok, poharak és üres piás üvegek. A csendéletet hétfőig élvezhető, mert vasárnap munkaszüneti nap van és a boltok sem nyitnak ki. Ezért hétfőn reggel moccanni sem lehet a takarító autóktól, ami itt az összes létező formában, kivitelezésben és méretben megtalálható. Kézzel szemetet szedni még senkit nem láttam másfél év alatt, de van porszívózós autót, vizet spriccelő autó, kefés autó, lombfújó autó és még sorolhatnám. Pont, mint Gombóc Artúr csokoládéja.
Vasárnap korán keltünk és elindultunk Németországba. Somának Karlsruhe mellett volt dolga, innen 3 és fél órányira autóval. Előtte megnéztük Heidelberget, sétáltunk, ettünk egy isteni apfelstrudelt vanília fagyival. Gyönyörű időnk volt, 23 fok, sok napsütéssel. A városka óvárosában egymásba értek a kocsmák és a cuki éttermek. Nagyon hangulatos kis hely, olyan klasszikusan sétára termett. Somának annyira tetszett, hogy legszívesebben minden sarkon ivott volna egy korsó sört. És ez nagy elismerés!
Karlsruheban, a szállodában, találkoztunk Kathival. Ő is egy Peifauf, egy hajszál híján 78 éves német nyugdíjas tanárnő, aki 7 évvel ez előtt kitalálta, hogy elkészíti a Pfeifauf család fáját. 1784-ig tudta vissza vezetni és így talált ránk is, illetve először apára, és utána én vettem át vele a levelezést, aminek az lett a vége, hogy Zsuzsával és Orsival 2005 májusában meglátogattuk és 1 hetet töltöttünk nála. Azóta nem találkoztunk, csak leveleket és e-maileket váltottunk, és most nagyon örültünk egymásnak. Annyira örültünk a viszontlátásnak, hogy még az sem volt gond, hogy az én német tudásom annyiból áll, hogy a szavakat egymás mellé rakom. Vasárnap este vele vacsoráztunk hármasban, egy régi malomból kialakított étteremben. Hétfőn és kedden napközben, amíg Soma dolgozott, vele voltam. Jött értem autóval a szállodába, mentünk ebédelni, sétáltunk, kávéztunk és beszélgettünk, kézzel-lábbal:) Hétfőn este Soma és én elmentünk Strasbourgba, és egy szuper helyen vacsoráztunk a katedrálistól nem messze. Jellegzetes elzászi ételeiről híres étterem volt, még Svájcból foglaltunk asztalt, mert anélkül lehetetlen helyet kapni.
Kedden 9 után estünk be a házba, szó szerint. Nagyon fáradtak voltunk. A szombati síelés és a vasárnaptól keddig tartó német kiruccanás nagyon leszívott. 11-kor már ágyban voltunk. Nem emlékszem, hogy mikor feküdtünk le utoljára ilyen korán.
Fotók itt.

Nőnek lenni Svájcban jó!?

Megígértem múltkor, hogy írok néhány szót a svájci nők helyzetéről és jogairól. Aki nem követné intenzíven a blogot, annak dióhéjban csak annyi, hogy március 8 alkalmából egy kis ünneplést tartottunk a női egyesületben és személyem, negyedmagammal, egy kis előadással készültünk a nők jogairól, úgy általában. Kutatás közben akadtam néhány "gyöngyszemre", ami nagyon meglepett. Alább a lista, időrendben. Figyeljétek a dátumokat!

1. 1960 - először szavazhattak a nők, de nem az egész országban. Csak néhány kanton fogadta el a törvényjavaslatot. Országos szinten 1971-től szavazhatnak a nők, ugyanis akkor engedélyezte az utolsó kanton is, Appenzell Innerrhoden.
2. 1964-ig Genf kantonban a lányoknak tilos volt nadrágban járni az iskolában. 
3. 1979-ig a genfi lánydiákoknak kötelező volt extra matematika és természettudomány órákat venni az iskolában.
4. 1979-ig Genf kantonban a lányoknak kötelező, a fiúknak tilos volt varró órákon részt venni az iskolában. 
5. 1981-ben fektetik le először az alkotmányban a férfiak és nők egyenjogúságát. 
6. 1982-ig, Vaud kantonban, a középiskolába felvételiző lányoknak magasabb volt a bejutási ponthatár, mint a fiúk esetében.
7. 1982-től védi a törvény a várandós munkavállalókat és a gyesen lévő anyukákat ami azt jelenti, hogy kirúgni nem szabad és 16 hétig, hangsúlyozom 16 hétig otthon maradhat szülés után a gyermekével úgy, hogy a munkáltató addig tartja az állását. Ez mai napig így van és az anyukák nagy része 16 hét után már munkába áll, különben úszott a meló.
8. 1988-ig a férfi volt a család "feje". Csak neki volt joga rendelkezni a közös családi vagyon felett. 
9. 1991-től engedélyezik a genfi egyetemen hogy nők is betölthessenek tanári posztokat. Addig csak férfiak oktattak. 
10. 1992-ig minden svájci állampolgárságú nő elveszítette svájci állampolgárságát, ha külföldi férfival házasodott. 
11. 1992-től büntetik a nők ellen elkövetett, házasságon belüli erőszakot. 
12. 2002-től engedélyezik a terhesség megszakítást. Addig tilos volt. 

A Szovjetunióban a nők már 1907-től szavazhattak, Magyarországon 1918-tól. A lányoknak, szerintem, az utóbbi 20-30 évben nem kellett magasabb teljesítményt produkálni felvitelikor és a fiúknak nem volt tilos a varrás-hímezés technika órán. Arról nem is beszélve, hogy a tanári szakma nálunk tipikusan női munka, még a mai napig is.
Mai szemmel ezek nagyon bizarr dolgok. A dátumokat elnézve le is vagyok döbbenve, és igazából nem is. Fura kettősség tapasztalható ebben az országban az élet minden területén. Európa legfejlettebb országainak egyike, a világ legversenyképesebb országa, az országban ideiglenesen élő és dolgozó külföldiek aránya eléri a 22%, és mégis. Nagyon merev, zárkózott, minimálisan befogadó népnek tartom, akik a lelkül mélyén nagyon utálják az összes külföldit, aki elveszi a svájci munkáját, szélsőséges módon ragaszkodnak a hagyományokhoz és mindent feketén vagy fehéren látnak. De hát minden viszonyítás kérdése. És bár rossz tapasztalatom nincs, és eddig bárhol jártam, bármit intéztem, velem mindig kedvesek és segítőkészek voltak, ez az egyetlen hely a világon, ahol 10 férfiból 9 biztosan NEM fog előre engedni az ajtóban, nem fogja átadni a helyét a buszon a kismamának és ha neked jön a boltban, nem kér bocsánatot.