Soha nem állunk meg!

Szombat éjfélkor estünk be a lakásba, Olaszországból. Hulla fáradtan a bőröndből szennyes ki, tiszta ruha be, egy kis szendvics és termoszban tea, és vasárnap reggel már megint úton voltunk. Ezúttal Németország volt a cél, egy köztes állomással, a Rajna vízeséssel, Schaffhausen kanton határában, még a svájci oldalon. Mikor megjöttünk a parkolóba úgy szakadt az eső, hogy az autóból sem tudtunk kiszállni. Szörnyen fújt a szél is, ami viszont jól jött, mert ahogy jött a zuhé úgy ment is, és mi megvehettük a hajójegyet és elindulhattunk a vízeséshez. A vízesésnél kb 10-15 percet voltunk, többet nem is nagyon lehet, mert a vízpermet és a szél miatt hamar vizes lesz az ember. Relatíve hamar megjártuk, és már mentünk is tovább Stuttgartba, a Mercedes múzeumba. Én még az oda úton azt mondtam, hogy nem megyek be, mert nem érdekel. A Genfi Autószalonban is már voltam egyszer, többet nem is szeretnék, mert az autók annyira nem hoznak lázba. De amikor bementünk a múzeum területére, megláttam a shopot, az éttermet, a kávézót, meggondoltam magam. Nem is nevezném múzeumnak, mert a szó hallatán egy molyirtó szagú hodály jut az ember eszébe, ahol suttogni kell és és csak a parketta recsegése tölti be a termet. Inkább Mercedes autókiállításnak nevezném, egy nagyon modern épületben, ami nagyon kreatív, dizájnos, szórakoztató és sokkal többről szól, mint a kiállított autókról. Nagyon jó volt! Az éjszakát Stuttgartban töltöttük, vacsoráztunk egy jó német sörözőben, volt kolbász, csülök és sör is. Képek itt.

Másnap reggel Tübingenbe indultunk, ami kb 1 órára van Stuttgarttól, mert Soma melója ott volt. A szállodából kijelentkeztünk és úgy döntöttünk, még amikor az utat terveztük, hogy a másik éjszakát a melóhoz közel töltjük, hogy ne kelljen Somának olyan sokat ingáznia. Jó ötletnek bizonyult, mert hétfőn reggel kiderül, hogy Stuttgart körül bütykölik az autópályát, már nagyon régen, és olyan dugók vannak egész álló nap, hogy öröm nézni. Mi is beleszaladtunk egy 14 km-esbe és amikor végeztünk vele örültünk, hogy ezt Somának nem kell végig csinálni este vissza a melóból, és másnap reggel, mikor újra irodába kell menni. Egyetlen egy gond akadt, hogy a szállodába csak dél után lehetett bejelentkezni és mi már 9-re Tübingenben voltunk. Esett az eső, 8 fok volt és nekem ki kellett szállnom az autóból, mert az irodába nem mehettem. Sírtam, mint egy gyerek, nem akartam kiszállni semmi áron, mert annyira szürke volt minden, és nem volt kedvem várost nézni az esőben. Soma szíve majd meg szakadt, de mennem kellett. Magával vitte a cuccainkat, hogy ne cipekedjek, és én a nyakamba vettem az esős Tübingent, ami egyébként, verőfényes napsütésben, egy nagyon szép, barátságos, egyetemi város. Általában a Soma melózós utazásai így telnek, több helyen alszunk, mert így több helyre tudunk eljutni. Sokszor "kell" várost néznem, ha tetszik ha nem, mert már vagy kijelentkeztünk a szállodából és este indulunk, vagy korán érkeztünk, de a szállodába még nem lehet becuccolni. Nincs is ezzel semmi gond, ha jó az idő, de sajnos most ezt kifogtuk.

Szörnyen lassan telt az idő. 10 után kinyitottak a boltok és én bementem minden H&M-be, Tally Weilbe, Pimkie-be és C&A-ba, felpróbáltam mindent, amit lehetett és végre dél lett és én bejelentkezhettem a szállodába, végre! Olyan nyúzott voltam, hogy rögtön ágyba bújtam és 3 órát aludtam zsinórban. Este Soma német kollégái meghívtak egy német fogadóba, ahol igazi sváb ételeket főztek. Ettünk házi spatzlit prézlivel, meg jó kis schitzelt tejszínesen és persze volt sok házi sör is a férfiaknak.

Másnap már fél 11-kor el kellett hagynom a szállodát. Általában van lehetőség late check-out-ra, ami késői kijelentkezést takar, de nem ott és nem akkor, mert tele voltak és a takarítónő már ott topogott az ajtóm előtt a csőre töltött tollseprűjével. Szerencsére az időjárás kegyes volt, és Soma is 2 után végzett, ezért Tübingenből is sokat láttam, az orrom sem fagyott le és Soma is időben jött. Sajnos útközben derült ki, hogy be kell csatlakoznia egy konferenciahívásba, ezért egy bevásárlóközpontba mentünk és ő a mélygarázsban, az autóból bluetooth-al a fülén és laptoppal az ölében "konferenciált". Én addig bementem a szupermarketbe és bevásároltam, mert Lausanne-ban a hűtő kongott. Már húsvét előtt "kipucoltuk" mert tudtuk, hogy április végéig alig leszünk otthon.  És mivel vendégeket vártunk a hét második felére, komolyan fel kellett tankolnunk. Tübingeni képek itt.

Hát így telt ami olasz-német maratoni túránk. Annyi mindent láttunk és csináltunk megint, hogy néha keverjük, hogy hol mit láttunk, mit csináltunk és mit ettünk. De ez elmondható az egész elmúlt másfél évről, mert utazásból és kalandból nincs hiány. Eszembe jutott, hogy hány helyen jártunk már és nincs róla bejegyzés, mert abban az időszakban volt, mikor parkolópályán volt a blog. De majd egyszer készítek egy "Akik kimaradtak" vagy valami hasonló frappáns című bejegyzést, amiben azokat a helyeket sorolom fel, ahol eddig jártunk. De addig is marad mindig az aktuális kalandunk, ezúttal Németországban.

Egy kis kaland, olasz módra

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy becsavarodott, közlöm, hogy nem így van.  Én posztolok későn, dátumozom vissza a bejegyzéseket, hogy nagyjából sorban legyen. Mert hiszen a blog felélesztésének az lett volna a lényege, hogy írok arról, ami történik, persze időben, és nem több napos késéssel. Hát sajnos húsvét óta nem jutottam el a blogig, sajnálom nagyon, mert annyi minden történt, de most már csak dióhéjban vázolom. Ezzel első sorban magunkat fosztom meg az élménytől, ami érhetne minket, mondjuk 1-2 évvel később, amikor vissza fogjuk olvasni. Na de ez van, ennek kell majd örülni.

Szóval alig volt időm kimosni és elpakolni a húsvét alatt össze gyűlt szennyest, már pakolhattunk is újra bőröndbe, mert Svájcba érkezésünk után 3 nappal újra úton voltunk. Somának Olaszországban volt melója, Genovában, és mivel autóval ment, bepattantam mellé én is. Azért ennyire nem volt spontán, megszerveztük előre, tehát tudtam róla. Szerdán este indultunk és szombat késő este értünk haza. Csütörtökön és pénteken Soma dolgozott nappal, én ismerkedtem a környékkel - csütörtökön Monterosso al Mare-val, pénteken Genovával, napközben egyedül, meló után Somával még egyszer. Fotók Genováról itt.

 A szombatot ráhúztuk, ha már ott jártunk és úgy terveztük, hogy megnézzük Cinque Terre falvait. Sziklákra épült kis tengerparti falvak, tele cuki kis színes házikókkal, pici öböllel és stranddal. Cinque Terre nevet a területén osztozó öt településről kapta: Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia és Monterosso al Mare. Az 5 település összesen 12 km területen fekszik, a települések között hajóval vagy vonattal lehet közlekedni. Híres a szőlőiről, illetve a inkább a végtermékéről, a borról, a citromligeteiről, és nem mellesleg UNESCO világörökség része. A tenger felől élvezhető a látvány legjobban, de nekünk nem volt benne részünk, mert annyira szeles volt az idő, hogy a hajók ki sem futottak, mert nem tudtak volna kikötni. Körbejártuk a falvakat, sétáltunk a Szerelmesek útján (Via dell'Amore), ami egy sziklába vájt, 1 km-es út, és az öt falu közül kettőt köt össze, ettünk finom focacciat, pestos pastat és helyi citromból készült sütiket. A falvak között vonattal közlekedtünk, így kényelmesebb volt, mert a hegyi utak autóval elég macerásak.

  Azért kaland nélkül itt sem úsztuk meg. Tavaly október 25-én, 7 hónap szárazság után, hatalmas zuhé szakadt a környékre. 580 mm csapadék mennyiség ömlött a városokra néhány óra alatt, és mivel a települések hegyoldalon vannak, a hegyi patakok megduzzadtak és sárral, iszappal együtt a városokra zúdultak. A településeken méteres sár és iszap állt, betört a boltokba, házakba. Tönkre tette a strandokat, kikötőket, amik még midig nincsenek tökéletesen rendben, pedig nyakukon a turista szezon. Az utak 40% járhatatlanná tette, egy részét azóta sem állítottak helyre, ami még nem is lenne annyira nagy baj, ha ezt bárhol, bármilyen formában jeleznék az arra járó turistáknak, akik GPS-el közlekednek. A tájékoztatás olaszos, azaz semmilyen. Olyan rossz utakon tekeregtünk, hogy még most is kiver a hideg tőle. De a kiruccanásunk csúcspontjához péntek este 9-kor értünk, korom sötétben, mikor kb 15 percre a céltól két lezárt úttal szemen találtuk magunkat, és nem volt tovább. Olyan sötét volt, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk. Üres volt a fejünk, egy gondolat sem sok, de annyi sem kóválygott benne. Már a lezárt útig is egy olyan úton jutottunk el, amire Soma is azt mondta, hogy sötétben még egyszer meg nem csinálja, és ez már tényleg komolyan kell venni. Tehát nem volt vissza. A GPS az istenért sem akart új útvonalat tervezni, szerinte csak ez volt az egyetlen irány. Ő nem tudta, amit mi már addigra ige, hogy az utak nagy része fél éve járhatatlan. Felhívtuk az éjszakai magánszállásunkon a házinénit, de ő nem értette, hogy hol vagyunk és miért akadtunk el, de nem hallgattuk sokáig, mert már merült Soma telefonja és amúgy is untuk már a rikácsolását. Olyan páni félelem lett úrrá rajtunk, hogy én nem viccelek, zsibbadt a szám. Szinte hasított a csend. Ahogy ott ültünk a sötétben a lezárt, koromfekete erdei úton arra gondoltam, hogy a filmekben ilyenkor derül ki, hogy az útlezárás egy kamu és mindjárt jön a baltás vagy láncfűrészes gyilkos és lemészárol minket és itt a vége és ez jár annak, akinek nem jó otthon és nem fér a nadrágjába. Néhány perc pánikolás és "most mi legyen?" kérdések után észre vettük, hogy az egyik lezárt úton a mobilkerítés el van húzva egy kicsit és a távolban házak fényei látszanak, szám szerint 2 házé. Arra jutottunk, hogy oda hajtunk és bekopogunk és nem tudjuk, hogy mi lesz, de titkon arra számítottunk, hogy ott a távolban, az egyik házban a kettő közül, ott a megoldás a kilátástalan helyzetünkre. Néhány száz méter után elértük a két egymás melletti telken lévő házakat. Ez egyiket rögtön kipipáltuk, mert ugyan a teraszon égett egy lámpa, de a ház teljesen be volt spalettázva és nem tűnt lakottnak. A másik ház előtt szerencsére állt 2 autó, egy Nissan terepjáró és egy Fiat, és a házban is égtek a fények. Leparkoltunk, felmentünk a lépcsőn a bejárathoz és benéztünk az ablakon. Nem akartam hinni a szememnek. Balta, láncfűrész sehol, helyette múzeumba illő bútorokkal berendezett, csilláros, szőnyeges, gyönyörű amerikai konyhás nappali látványa fogadott, egy 60-as férfival a kanapén, aki újságot olvasott. Gyorsan bekopogtunk és vártunk. A férfi nyitott ajtót és mi sok olasz szkúzi és angol szorri között próbáltunk mosolyt erőltetni a savanyú képünkre, és próbáltunk nagyon elesettnek és nagyon nem betörőnek látszani. Megjelent a férfi felesége is, aki szintén egy 60-as, ősz hajú, nagyon kellemes külsejű nő volt. Sajnos angolul nem beszéltek, franciául egy kicsit és így magyaráztuk el, hogy a navigációs rendszer ide hozott de nem tudunk tovább jutni, tudnak-e segíteni. A házaspár, akik mint utólag kiderült nem sokkal előttünk érkeztek és ez a nyaralójuk,  rögtön hellyel kínáltak.  A férfi, Alfredo, egy papírt vett elő és rajzolni kezdte az útvonalat. Mint kiderült, van egy kis kerülőút, amit a sötétben nem vettünk észre és amin eljutunk egy normális útra, ahol 1 órás kerülővel ugyan (kb 15 percre voltunk a szállástól), de célba érünk. Utólag logikusnak tűnt, hiszen a Nissan terepjáróval tuti, hogy nem azon a kis fingnyi úton jutottak a nyaralójukhoz, amin mi mentünk és amin Soma nem akart vissza fordulni, mert annyira nem volt útnak nevezhető. A feleség, sajnos a neve nem derült ki, olyan kedves volt, hogy még az olasz rikácsoló házinéninket is felhívta, hogy késni fogunk és elmagyarázta, hogy hol akadtunk el és merre fogunk kerülni. Persze az a dervis neki is előadta a magánszámát és megvádolta, hogy biztos nála szállunk meg éjszakára és csak úgy kitaláltuk ezt az egész eltévedéses sztorit. A banyáról aztán kiderült, hogy egy velem egykorú lány és valószínűleg haragszik a világra, azért ilyen lehetetlenül korlátolt. Én szerencsére nem találkoztam vele, csak Soma, mikor átvette a szoba kulcsát.

Az olasz házaspárnak nem tudjuk eléggé megköszönni azt, amit aznap este tettek értünk. A semmi szélén, az éjszaka kellős közepén vissza adták az életkedvünket és annyit emeltek az országuk renoméján, amennyit még eddig egyik olasz sem. Jólesik tapasztalni, hogy vannak még kedves emberek és persze gondviselés! Soma kitalálta, hogy Google térképen kiderítjük a címüket és küldünk nekik egy köszönő képeslapot. Ha megtörténik, beszámolok róla:)

Képek az olasz útról itt.

Halló, itt Svájc!

Újra külföldről jelentkezek, vissza tértünk svájci "otthonunkba". Az a 10 nap, amit Húsvét környékén összesen Pesten és Beregszászban töltöttünk a családdal és barátokkal, nagyon hamar eltelt. Mentünk, láttunk, ittunk-ettünk és jöttünk. Végig söpörtünk két országon, mint a hurrikán,  próbáltuk behozni a karácsony óta halmozódott lemaradást és minden helyzetből kihozni a maximumot.  Persze ennek ellenére sok minden kimaradt. Talán majd legközelebb, júniusban vagy talán késő ősszel, amikor végleg haza költözünk....? Hát ezt még mi sem tudjuk.

Miközben a buszt vártuk a lausanne-i pályaudvaron úgy éreztem, mintha el sem mentünk volna. Minden olyan ismerős volt, megszokott, már nem zavart, hogy franciául beszélnek körülöttem, fel sem tűnt, hogy a tömeg olyan színes, mint egy festő palettája, és a pesti BKV-zás közben szerzett negatív élmények után kifejezetten üdítően hatott a kulturált tömegközlekedés. Konstatáltuk, hogy észre sem vettük és megszoktuk, nincsenek mélypontok, belerázódtunk, felvettük a ritmust, otthonosan mozgunk egy olyan országban, amelyikhez korábban semmilyen kötelék nem fűzött. Ez a túlélő ösztön, az emberi lénynek egy olyan képessége, ami vészhelyzetben aktiválódik.

Szóval vasárnap óta újra az átlag svájciak életét éljük. A hűtőbe, a magyar kolbász és szalámi mellé újra beköltöztek a svájci sajtok, Soma sem marad ki éjszaka kocsmázni:), és fejünket a kedvenc matracunkon hajthatjuk álomra.

Az elmúlt hétvégénk.....

.....nagyon izgalmasan telt. Sok mindent láttunk, csináltunk és ettünk:)

A szombati nap egy szemétfeldolgozó üzem látogatásával kezdődött, ami sokkal de sokkal több, mint egy szemétégető üzem. 2006-ban adták át, ami a környék gazdaságos szemétfelhasználásáért és a szemétből előállított energia lakosság felé való továbbításáért felelős. A gyár 2/3-a, a lelke, ahol a szemétégetés és az energiatermelés történik, a föld alatt van. Kívülről semmi nem látszik, hallatszik, szaglik, mert ez Svájc. A háztartási hulladék (minden, ami nem szelektív) az üzembe vasúton, konténerekbe tömörítve érkezik, amihez a város alatt egy 4 km-es alagutat építettek, csak erre a célra. Nem mellékes, hogy az alagútban futó sínhálózat becsatlakozik a városi, és persze az állami vasúthálózatba. Ezért a környéken lakók a zajból, szemétből és az ezzel járó csinnadrattából semmit nem érzékelnek. Miután a konténerek megérkeznek az üzembe, egy kapun mennek át, ahol átvilágítják és kiszűrik a radioaktív tartalmú hulladékot. A vonatokról, a szeméttel teli konténereket, kamionnal emelik le, kapukhoz viszik, természetesen épületen belül, nem a szabad ég alatt. Ezután kiborítják a szemetet és egy 11 méter mély, 10 ezer köbméter átmérőjű betongödörbe öntik, ahonnan markolóval emelik az égetőbe. Ezt egy irányító szobából teszik, üvegfalon keresztül, fotelból, egy joystickkel. A hulladék égetése során energiát termelnek, amit a városi villany- és fűtési hálózatba juttatnak, és ezzel 18 ezer ember számára biztosítanak fűtést illetve áramot. Télen főleg a fűtésre koncentrálnak, nyáron inkább az áramra. A fűtést az üzem környékén élők kapják, mert így minimális a hőveszteség. Az elégetett szemétből vissza maradt hamut nedvesítik, hogy ne szálljon és azt is tömörítik és gyűjtik. Belgiumba adják el, ahol térburkolókat készítenek belőle. Mondanom sem kell, hogy szag nincs a környéken, semmilyen bűz nem terjeng még a konténerekkel megpakolt vonat mellett sem. Nagyobb tisztaság van, mint egy átlagos közterületen. A megtisztított gázok, amiket a kéményen engednek ki tisztább, mint a város levegője, ezért azon a környéken mérik a legjobb minőségű levegőt. Hát igen, ilyen is lehet egy "szeméttelep":) Van egy pár perces videó a folyamatról, az üzem honlapján. A link itt, angolul tudók előnyben.

A szeméttéma után megvettük végre a teraszra az elektromos grillezőt, beraktuk a csomagtartóba és mivel szép időnk volt, elautóztunk 20 km-re Lausanne-tól, hogy megnézzük Charlie Chaplin sírját.

Vasárnap Brocba mentünk, ott van a Nestlé csokigyár. Egy 2,5 órás csokikészítő gyorstalpalón vettünk részt, saját kézzel készítettünk csokit, amit haza vihettünk a végén a köténnyel együtt. Truffelt készítettünk, tejcsokiból vagy étcsokiból, ki hogy akarta. A tölteléket fűszeresre vagy alkoholosra lehetett készíteni, a bevonatot szintén ízlés szerint ét- vagy tejcsokisra. A tanfolyamot vezető srác, Silvano, mindig megmutatott egy folyamatot és a többiek utána csinálták. Így haladtunk lépésről lépésre. Ki voltak készítve a hozzávalók és az eszközök. Olyan volt, mint egy tévés főzőműsor:)  Szuper volt a program, kreatív, jól szervezett, igényes. Nagyon, nagyon élveztük!

Mondanom sem kell, hogy egész hétvégén grillezett cuccot ettünk.

Köretnek quiche-t (ejtsd kis) készítettem. Ez egy francia étel, tortaformába tésztát rakunk az aljára, arra tetszés szerint párolt zöldséget (most póréhagymás-kaliforniai paprikás, currys szutymák volt benne), lereszeljük sajttal és tejszínes-tojásos öntetet rakunk rá. Ez így 30 perc alatt megsül a sütőben és szeleteljük, mint a tortát.

Desszertre kipróbáltam egy brownie receptet, vanília fagyival ettük. Nagyon finom süti, de nekünk túl csokis.

Most egy darabig nem írogatok, mert a Húsvétot és környékét otthon töltjük. 

El vagyok maradva......

Nagyon el vagyok maradva a hétvégés beszámolókkal és nagyon sajnálom, és nagyon szégyellem is magam érte, mert olyan nagyon jó és ütős kifogásom nincs rá. Nekem ihlet kell, csak ilyenkor tudok "alkotni". Nincs ihlet, nincs blogbejegyzés sem, slussz-passz. Most sem igazán mondhatnám, hogy elönt a vágy, hogy írjak, de megteszem, mert egy nagyon szép, tartalmas hétvége és hét eleje van mögöttünk.
Szombaton síelni voltunk, már sokadszor,  illetve csak Soma, én mentem plusz 1 főnek. Most is Portes du Soleil (port dü solej) síparadicsomban voltunk, de már a francia oldalon, Chatelben. Autóval ugyan úgy 1 órára van a házunktól, de majdnem fele annyiba kerül az oktatás és a felszerelés bérlése, mint a Svájci oldalon. 1750 méteren van a sípálya és még mindig van hó bőven. Soma rengeteget fejlődött. Az utóbbi két alkalommal ugyan azzal, egy nagyon belevaló francia oktatóval síelt, aki télen síoktató, nyáron sportriporter. Soma fejlődését bizonyítja, hogy az oktatóval síelt már piros pályán is, persze csak a lankásabb részén. Én szokás szerint olvastam és tőlem szokatlanul amatőr módon napoztam. Elfelejtettem bekenni a homlokomat fényvédővel, ami úgy leégett, hogy most hámlik. Síelésről fotók itt.
Kora délutánig bírta Soma lendülettel, kb 4 után értünk haza. Este étteremben voltunk, egy olyan modern és puccos félében. A konyhát az étteremtől egy nagy üvegfal választotta el, láttuk, ahogy a szakácsok sürögnek-forognak. Vicces volt látni, hogy készül az étel.

háttérben a konyha

a főétel

a desszert

 Haza gyalogoltunk, mert jó idő volt és a vacsorát is le kellett tornázni, mert volt már fél 11 is, mire végeztünk. Hazautunk a lausanne-i bulinegyeden át vezetett, ahol a helyi bárok és diszkók nagy része található. Láttunk, ahogy a sanyarú sorsú svájci tinik céltalanul, berúgva, betépve lődörögnek és úgy szemetelnek, mintha ez lenne a buli lényege. Egy szombat este után, ha valaki kimerészkedik a belvárosba, háború utáni állapotokat talál. Amit lehet, lehánynak, ami törékeny, azt össze törik és a szemét bokáig ér, főleg gyorséttermi dobozok, poharak és üres piás üvegek. A csendéletet hétfőig élvezhető, mert vasárnap munkaszüneti nap van és a boltok sem nyitnak ki. Ezért hétfőn reggel moccanni sem lehet a takarító autóktól, ami itt az összes létező formában, kivitelezésben és méretben megtalálható. Kézzel szemetet szedni még senkit nem láttam másfél év alatt, de van porszívózós autót, vizet spriccelő autó, kefés autó, lombfújó autó és még sorolhatnám. Pont, mint Gombóc Artúr csokoládéja.
Vasárnap korán keltünk és elindultunk Németországba. Somának Karlsruhe mellett volt dolga, innen 3 és fél órányira autóval. Előtte megnéztük Heidelberget, sétáltunk, ettünk egy isteni apfelstrudelt vanília fagyival. Gyönyörű időnk volt, 23 fok, sok napsütéssel. A városka óvárosában egymásba értek a kocsmák és a cuki éttermek. Nagyon hangulatos kis hely, olyan klasszikusan sétára termett. Somának annyira tetszett, hogy legszívesebben minden sarkon ivott volna egy korsó sört. És ez nagy elismerés!
Karlsruheban, a szállodában, találkoztunk Kathival. Ő is egy Peifauf, egy hajszál híján 78 éves német nyugdíjas tanárnő, aki 7 évvel ez előtt kitalálta, hogy elkészíti a Pfeifauf család fáját. 1784-ig tudta vissza vezetni és így talált ránk is, illetve először apára, és utána én vettem át vele a levelezést, aminek az lett a vége, hogy Zsuzsával és Orsival 2005 májusában meglátogattuk és 1 hetet töltöttünk nála. Azóta nem találkoztunk, csak leveleket és e-maileket váltottunk, és most nagyon örültünk egymásnak. Annyira örültünk a viszontlátásnak, hogy még az sem volt gond, hogy az én német tudásom annyiból áll, hogy a szavakat egymás mellé rakom. Vasárnap este vele vacsoráztunk hármasban, egy régi malomból kialakított étteremben. Hétfőn és kedden napközben, amíg Soma dolgozott, vele voltam. Jött értem autóval a szállodába, mentünk ebédelni, sétáltunk, kávéztunk és beszélgettünk, kézzel-lábbal:) Hétfőn este Soma és én elmentünk Strasbourgba, és egy szuper helyen vacsoráztunk a katedrálistól nem messze. Jellegzetes elzászi ételeiről híres étterem volt, még Svájcból foglaltunk asztalt, mert anélkül lehetetlen helyet kapni.
Kedden 9 után estünk be a házba, szó szerint. Nagyon fáradtak voltunk. A szombati síelés és a vasárnaptól keddig tartó német kiruccanás nagyon leszívott. 11-kor már ágyban voltunk. Nem emlékszem, hogy mikor feküdtünk le utoljára ilyen korán.
Fotók itt.

Nőnek lenni Svájcban jó!?

Megígértem múltkor, hogy írok néhány szót a svájci nők helyzetéről és jogairól. Aki nem követné intenzíven a blogot, annak dióhéjban csak annyi, hogy március 8 alkalmából egy kis ünneplést tartottunk a női egyesületben és személyem, negyedmagammal, egy kis előadással készültünk a nők jogairól, úgy általában. Kutatás közben akadtam néhány "gyöngyszemre", ami nagyon meglepett. Alább a lista, időrendben. Figyeljétek a dátumokat!

1. 1960 - először szavazhattak a nők, de nem az egész országban. Csak néhány kanton fogadta el a törvényjavaslatot. Országos szinten 1971-től szavazhatnak a nők, ugyanis akkor engedélyezte az utolsó kanton is, Appenzell Innerrhoden.
2. 1964-ig Genf kantonban a lányoknak tilos volt nadrágban járni az iskolában. 
3. 1979-ig a genfi lánydiákoknak kötelező volt extra matematika és természettudomány órákat venni az iskolában.
4. 1979-ig Genf kantonban a lányoknak kötelező, a fiúknak tilos volt varró órákon részt venni az iskolában. 
5. 1981-ben fektetik le először az alkotmányban a férfiak és nők egyenjogúságát. 
6. 1982-ig, Vaud kantonban, a középiskolába felvételiző lányoknak magasabb volt a bejutási ponthatár, mint a fiúk esetében.
7. 1982-től védi a törvény a várandós munkavállalókat és a gyesen lévő anyukákat ami azt jelenti, hogy kirúgni nem szabad és 16 hétig, hangsúlyozom 16 hétig otthon maradhat szülés után a gyermekével úgy, hogy a munkáltató addig tartja az állását. Ez mai napig így van és az anyukák nagy része 16 hét után már munkába áll, különben úszott a meló.
8. 1988-ig a férfi volt a család "feje". Csak neki volt joga rendelkezni a közös családi vagyon felett. 
9. 1991-től engedélyezik a genfi egyetemen hogy nők is betölthessenek tanári posztokat. Addig csak férfiak oktattak. 
10. 1992-ig minden svájci állampolgárságú nő elveszítette svájci állampolgárságát, ha külföldi férfival házasodott. 
11. 1992-től büntetik a nők ellen elkövetett, házasságon belüli erőszakot. 
12. 2002-től engedélyezik a terhesség megszakítást. Addig tilos volt. 

A Szovjetunióban a nők már 1907-től szavazhattak, Magyarországon 1918-tól. A lányoknak, szerintem, az utóbbi 20-30 évben nem kellett magasabb teljesítményt produkálni felvitelikor és a fiúknak nem volt tilos a varrás-hímezés technika órán. Arról nem is beszélve, hogy a tanári szakma nálunk tipikusan női munka, még a mai napig is.
Mai szemmel ezek nagyon bizarr dolgok. A dátumokat elnézve le is vagyok döbbenve, és igazából nem is. Fura kettősség tapasztalható ebben az országban az élet minden területén. Európa legfejlettebb országainak egyike, a világ legversenyképesebb országa, az országban ideiglenesen élő és dolgozó külföldiek aránya eléri a 22%, és mégis. Nagyon merev, zárkózott, minimálisan befogadó népnek tartom, akik a lelkül mélyén nagyon utálják az összes külföldit, aki elveszi a svájci munkáját, szélsőséges módon ragaszkodnak a hagyományokhoz és mindent feketén vagy fehéren látnak. De hát minden viszonyítás kérdése. És bár rossz tapasztalatom nincs, és eddig bárhol jártam, bármit intéztem, velem mindig kedvesek és segítőkészek voltak, ez az egyetlen hely a világon, ahol 10 férfiból 9 biztosan NEM fog előre engedni az ajtóban, nem fogja átadni a helyét a buszon a kismamának és ha neked jön a boltban, nem kér bocsánatot.

A 71. hetünk vége

A múlt hétvégéről írok pár sort, mert már nyakunkon a következő. Hét közepén kellett volna sort kerítenem rá, de a belga síbusz balesete rányomta bélyegét a hangulatomra. A baleset kb 1 órányira innen történt, azon a környéken már mi is jártunk. A sérült gyerekek egy részét a lausanne-i kórházban ápolják. Az újságok, a helyi hírportálok, és a tv-ben a hírek is csak erről szólnak már szerda óta. A 200 fős mentőcsapat tagjainak megrázó beszámolói nem engednek felejteni, szabadulni a szörnyűség lelki terhe alól. Nem hibáztatom őket ezért. Egy értelmetlen tragédia, aminek az okára ha valaha fény is derül, megnyugvást nem hoz egyik gyászoló család életébe sem. Na de erről ennyit.

Ezen kívül csak most esett le, hogy a március 3-4 hétvégéről nem is írtam. Akkor szombaton múzeumokban voltunk, kettőben, mert  újra hónap első szombatja volt, ami ingyen belépést jelent. Elmentünk a modern művészetek múzeumába, és Lausanne város történeti múzeumába is. Vasárnap sokáig fetrengtünk és délután a tóparton voltunk futni. Asszem a menü gombaleves volt és thai currys garnélarák, thai tésztakörettel.

ez is művészet:)

18. századi Lausanne makettje

gyerekprogram a múzeumban

A mostani hétvége izgalmasabbra sikerült. A történet ott kezdődik, hogy az utóbbi időben Sománál  új függőséget véltem felfedezni, a groupon.ch személyében, ami egy online bolt, ahol árverésszerűen lehet kuponokat vásárolni rendezvényekre, eseményekre, szolgáltatásokra kedvezményes áron. Otthon a kuponvilag.hu a megfelelője, ha ez mond valakinek valamit. Vett már így féláron autómosást, hajvágást, termál fürdőbe belépőt, éttermi vacsorát, stb. De a múlt hétvégi kupon egy program volt, amit meglepetésnek szánt. Eleinte csak a meglepetés részével volt gondom, mert ciki vagy nem, a meglepiket, a korom előrehaladtával, egyre kevésbé favorizálom. Szeretem tudni, hogy mi vár rám és mi fog történni, szeretem azt érezni, hogy én irányítom a dolgaimat, már amennyire ez kiszámítható és befolyásolható az életben. Ez az érzés egy sarkalatos pontja lett az életemnek amióta Svájcban vagyunk. Egyszerűen nem találok olyan melót, amit szívesen csinálnék, hónapok óta mosok, főzök, takarítok, ami hosszú távon már egyáltalán nem vicces, és ami miatt előfordul, hogy úgy érzem, persze képletesen, hogy a gyeplő kicsúszott a kezemből és futok utána, hogy még mielőtt a ménes szétszéled, elkapjam és újra a bakon ülhessek.
Péntekre nagy nehezen kiderült, hogy mi a meglepi, és ezután jött a másik aggályom, a bizonyos programmal kapcsolatos. Egy kb 50 perces szabadtéri, erdős, hegyi túra egy buggy-n, ami egy mini, nyitott terepjáróhoz hasonlít legjobban. Én azt mondtam, hogy ezt biztosan nem akarom, de már késő volt. A kupon ki volt fizetve, az időpont le volt fixálva. Jura-hegységben voltunk, a francia oldalon (a korszak a hegységről kapta a nevét, itt találtak először abból a korszakból származó maradványokat). Az idő szép volt, sütött a nap és még volt hó. Páni szerű félelem akkor lett úrrá rajtam, miután átöltöztünk, a túra vezető sisakot rakott rám és bekötött egy versenyautóba illő biztonsági övvel és elkezdte vázolni, hogy milyen a terep és mire kell figyelnie a sofőrnek. Zsibbadt a szám, nem kaptam levegőt és már szinte láttam, ahogy felborulunk és össze-vissza törjük magunkat. De szerencsére semmi ilyesmi nem történt. A táj szép volt, de a túra kevésbé. A túravezető ment elől a saját buggyján, mi meg utána. Havas, olvadt-jeges, sáros, kavicsos útszakaszok váltották egymást hol hegyre fel, hogy hegyről le. A kerekek darálták a havas-kavicsos masszát a ruhánkra, az arcunkba és ha kinyitottam a számat, hogy sikítsak, akkor oda is jutott. Szóval befogtam, pedig ez nem szokásom:) Csimbókokban lógott rajtunk a sár és egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem történik. Soma eszméletlenül élvezte. Nagyon remélem, hogy jól elrakta ezt az élményt és még sokáig tud "táplálkozni" belőle, mert hogy engem többet ilyesmire rá nem vesz az olyan biztos, minthogy ma péntek van. Képek az extrém túráról itt.

 
Ezen a hét végen esett meg először, ide költözésünk óta, hogy nem főztem. Az ominózus buggy túra után pizzát rendeltünk és kaptunk hozzá desszertet is, ami uborkás-epres fagyi vagy inkább sorbet volt. Nem volt olyan nagyon uborka íze, de jónak semmi esetre sem mondanám. De ezt is kipróbáltuk, lesz mit az unokáknak mesélni.

uborkás-epres fagyi

Vasárnap vendégségben voltunk, egy itt élő pesti párnál. Szuper menü volt, grillezett csirke, sertés szelet és kolbász, amit a teraszon grillezett a srác, Gyuri. Volt hozzá sült krumpli, saláta, finom, házilag készített joghurtos-fűszeres mártogatós és Villányi vörös. Sokat dumáltunk, nevettünk és végre olyan dolgokról beszélgettünk és úgy, ahogy csak magyarok tudnak magyarul:)

Éljen a demokrácia!

Az elmúlt hétvégén, pontosabban vasárnap, szavazás volt. A kb 5.6 millió szavazásra jogosult svájci állampolgárok 45% urnához járult, idén először, de nem utoljára. Ebben az évben még legalább háromszor sor kerül rá - júniusban, szeptemberben és novemberben.
Svájc választási rendszere egyedülálló a modern, demokratikus államok között. Közvetlen demokráciának hívják, nem kevesebb, mint 150 éve gyakorolják, aminek az a lényege, hogy a közösség minden tagja személyesen részt vehet a közügyek közvetlen eldöntésében. Hétköznapi nyelven ez azt jelenti, hogy népszavazás útján a szövetségi parlament által hozott bármilyen törvényt meg lehet támadni, és népszavazási kezdeményezés által a szövetségi alkotmányt is lehet módosítani. Ez amolyan sok lúd disznót győz dolog. Ehhez mindössze 50 ezer aláírást kell gyűjteni 100 nap alatt és ha ez megvan, akkor népszavazásra kerül sor, ahol a szavazók többsége fogadja vagy utasítja el a törvényt. Az alkotmánymódosításhoz 100 ezer aláírás kell 18 hónapon belül és már szavaznak is. Mivel mindig akad olyan, aki elégedetlen ezzel vagy azzal a döntéssel, a svájciak évente legalább négyszer szavaznak. Minden szavazás egyik részét olyan törvénymódosítási javaslatok képezik, amik országos szintűek és minden svájci állampolgárt érint. A másik része, mivel itt a kantonok teljesen külön életet élnek,  kantoni szintű, azaz csak egy bizonyos kantonban élők életére van kihatással és értelemszerűen abban a bizonyos kérdésben csak az érintett kanton lakói szavaznak.
Az idei első szavazásra bocsájtott kérdések a következők voltak.
Országon szinten:

1. Népi kezdeményezés - az invazív módon terjeszkedő nyaralók építésének leállítása. Igennel szavaztak, aminek következményeképpen 2013-tól csak azokban a településekben lehet nyaralót építeni, ahol a nyaralók száma a településen nem érte el a 20% a lakóingatlanokkal szemben.
2. Népi kezdeményezés -  extra adó kivetése a lakáscélú megtakarításokra, amit első lakás megvásárlás céljából "gyűjtögetnek". Leszavazták, nincs extra adó.
   
3. Népi kezdeményezés - 6 hét éves szabadság minden munkavállalónak. Leszavazták, ami előtt a svájciakon kívül, mindenki döbbenten áll. Kampányokkal győzték meg az aktív lakosságot arról, hogy mennyi hátránya van a sok szabadságnak és milyen rossz hatással van az ország hosszú távú fejlődésére, ha kevesebbet dolgoznak.
4. Állami törvényjavaslat - fix könyvárak országszerte. A szabadáras könyváraknak akartak véget vetni, mert azok megölik a kisboltokat, akik nem tudnak a nagy áruházakkal versenyezni. Leszavazták és a könyvek maradnak szabadárasak, azaz minden bolt dönti el, hogy mennyiért adja.
5. Állami törvényjavaslat - a szerencsejáték szabályainak szigorítása. Megszavazták, jöhetnek a megszorítások. 

Kantoni szinten Vaudban nem volt most semmi, viszont más kantonokban szavaztak különbőző kérdésekben. Íme néhány érdekesebb:

Genf kantonban megszavazták, hogy a gyerekek szerdán is járjanak iskolába. Eddig a szerda iskolaszünet nap volt és csak 4 napból állt a sulihét. Ezzel a genfieknek nem sok gondjuk volt de az országos statisztikák kimutatták, hogy az ilyen rendszerben tanuló gyerekek látványosan le vannak maradva az ország többi diákjaitól, ami sajnos komoly gondot jelent a gimnáziumok és főiskolák/egyetemekre való bejutáskor. 

Zürichben megszavazták, hogy a vigalmi negyedet költöztessék ki a külvárosba és az autómosókhoz hasonlóan kialakított bokszokban kell ezek után, autóstól, pásztor-órázni az arra vágyó közönségnek.  

a szerelmi fészek:)

Jura kantonban zsúfoltak a börtönök, ezért egy börtön-város létesítését vetették fel az ott lakóknak. Nemmel szavaztak.

Solothurn és Graubünden kantonokban csökkenteni akarták a kis- és középvállalatokat érintő bürokráciát. 

Obwaldenben lakóinak azt kellett eldönteni, hogy szükség van-e 40 millió frankból egy új kórházszárny megépítésére. És még sorolhatnám. 

Annak ellenére, hogy mi nem választunk, minden alkalommal választási lázban égünk. Követjük a kampányt és a szavazást. Megnézzük a híreket (én felirattal), elolvassuk a nyomtatott sajtót és interneten is utána olvasgatunk. Nagyon elgondolkodtató és tanulságos, ugyan úgy, mint ahogy az eddig itt eltöltött 15 hónap minden egyes napja.  Egy nagyon jó önismereti óra. Rengeteg dolgot árul el rólunk, magyarokról és róluk, svájciakról, akiknek a mentalitását mi magyarok akkor sem értenénk meg, ha 100 évig élnénk. Gondoljunk csak bele. Mennyi feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy a népnek ilyen szintű beleszólási jogot biztosítson az állam a törvényhozásba. Először is, kell hozzá egy általánosan magas szellemi színvonal, ami garantálja a kellő komolyságot. Ez itt megvan, mert annak ellenére, hogy 3 havonta szavaznak, a részvételi arány mindig az 50%-hoz közelít, ami bizonyítja, hogy tudatában vannak annak, hogy a saját sorsukat irányítják. Szükség van egy olyan fokú, össznépi tájékoztatásra, ami elfogulatlan és megbízható, és ugyan azt az üzenetet hordozza egy 19 éves diák számára, mint egy zürichi bankárnak vagy egy hegyi faluban élő nyugdíjasnak. Szükségeltetik egy hatalmas adag bizalom a kormány részéről a nép iránt, mert hiszik, hogy a kapott tájékoztatás eredményeként az állampolgárok valóban képesek elfogulatlan döntést hozni, ami nem hátráltatja az ország előrejutását. És nem utolsó sorban kell egy nagy fokú önzetlenség az emberek részéről, ami arra készteti őket, hogy amikor az urnához lépnek objektíven döntsenek annak ellenére, hogy a személyes érdekeik esetleg más diktálnak. Az összes eddig itt felsorolt dolgokra egy példám van, a 6 hetes szabadság, ami időről időre szavazásra van bocsájtva de már évek óta leszavazzák. Mert ki az az őrült, aki nem örülne 6 hét fizetett szabadságnak 4 helyett, töltse azt bár mivel? De nálunk ez ott kezdődik, hogy a kormány dönt róla, és nem véletlenül. A svájciaknak vázolták a kampány során, hogy hová vezet a sok szabadság, mik a következményei és hosszú távon milyen káros a gazdaságnak. Elgondolkodtam, hogy vajon egy elcsigázott, minimálbérért dolgozó magyar, képes lenne-e ezt megtenni a hazájáért, mennyire érdekelné őt az ország hosszú távú sorsa? Mindenki tudja a választ. És szégyen vagy nem szégyen, sajnos én sem vagyok benne biztos, hogy leszavaznám. És ha a svájci mentalitásról van szó, mint olyan sokszor eddig, most is, Pier-Allen szomszédom jut eszembe, aki vonattal jár be melóba, vállalja az ezzel járó macerát és kiadást annak ellenére, hogy autója és robogója is van. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért azt felelte, mert ő így védi a környezetet.
Hát igen, csak ennyit szerettem volna mondani:)

Gratulálunk!

Nagy csinnadratta közepette hozta le a mai újság, hogy végre, végre, valahára péntek reggel 9:30-kor európai idő szerint, a Baselworld órakiállításon, gazdára talált a világ legdrágább órája. Az órát az Hublot (ejts Üblo), természetesen svájci, óragyár készítette, 1200 gyémánt díszíti és potom 5 millió amerikai dollárért talált gazdára. A boldog tulajdonos kilétét titok fedi. Komoly jelentkezők akadtak Dubájból, Moszkvából és Monacóból is, de végül a The Hour Glass nevű, Ázsiában luxus órák eladásával foglalkozó, szingapúri cég vette meg, az egyik ügyfele részére. Az óragyár elnöke euforikus hangulatban nyilatkozott és elmondta, hogy mennyire boldog. Naná, hogy az! Én sem örülnék, ha gyártóként a nyakamon maradna egy ilyen "csecsebecse".
Ezúton is gratulálunk a vevőnek! Használja egészséggel és remélem ő is úgy érzi, hogy jobb helyre nem is mehetett volna ez a pénz. Az óráról fotók itt.

Itt a tavasz

 Napok óta 100 ágra süt a nap, egy felhő sincs az égen, a madarak egész nap csicseregnek, a fák őrült tempóban rügyeznek, este fél 7-kor még nincs sötét, egyre több kabriolet látni az utcákon és a földszinti szomszédok tegnap kerti bulit tartottak, idén az elsőt. Szóval hivatalosan is tavasz van! Mostantól minden nyavalyát bátran ráfoghatunk a tavaszi fáradságra.:)
Kicsit zsúfoltabbak voltak a hétköznapok, mint általában. Hétfőn megvolt a szokásos nagytakarítás és délután narancslekvárt főztem. Baromi egyszerű, csak szörnyen pepecs meló és ezért időigényes. De megéri, mert nagyon finom lett. Már alig várom, hogy hétvégén bevessem valamilyen desszerthez. Ha valakit érdekel, kérdezzen. Elküldöm a receptet.
Kedden kontrollon voltam, az utolsón. Edzőterembe mentem és ügy intézni való is akadt. Szerdán a szokásos női klub volt és kivételesen előtte készülnöm kellett, mert jövő héten, március 8 alkalmából egy kis női bulit szervezünk. Lesz néhány előadás a nők életéről és jogairól úgy általában, utána egy kis eszem-iszom. Engem is beválogattak az egyik csoportba. Egy 10 perces előadással készülök a svájci nők jogairól. Ha lemegy az előadásom, erre a témára még vissza térek, ígérem. Nagyon érdekes dolgokkal szembesültem. Megdöbbentő, hogy egy ilyen fejlett országban milyen diszkriminatívan bánnak a nőkkel, és most nem viccelek. Na de erről bővebben majd máskor. Csütörtökön pesti intézni valóink voltak, építmény- és kommunális adó, ezúton is gratulálok hozzá Zugló önkormányzatának, a biztosítóval leveleztem újra, mert az aneszteziológus meglepett egy számlával, amit nem nekem kéne küldenie, hanem a biztosítónak. Legalábbis a biztosító ezt mondta, aminek nagyon örülök, mert a számla alapján a doki 1300 svájci frankért tartott altatásban a műtét ideje alatt, ami valljuk be, egy kicsit borsos, és még szépeket sem álmodtam. A biztosításunk amúgy úgy működik, hogy miután orvosnál jártunk, kb 3-4 héten belül postán megjön a számla, amit 30 napon belül rendezni kell a doki felé. Aztán az eredeti számlát (részletezi benne az orvos, hogy mit csinált és az mennyibe került) és a befizetésről szóló igazolást el kell küldeni a biztosítóhoz, aki 1 héten belül vissza fizeti a számlánkra a pénzt, ha valóban olyan szolgáltatás volt, amit támogat. Ezért minden vizsgálat előtt tájékozódni kell, hogy annak a bizonyos beavatkozásnak a költségeit állja-e majd a biztosító. Ez egy kicsit macerás és utána járást igényel, de szerencsére jó a biztosításunk és viszonylag sok mindent támogat.
Na szóval, szombaton CERN-ben voltunk. Nem részletezem, hogy mi is az a CERN. Itt lehet róla jókat olvasni. Sajnos a nagy hadronütköztetőhöz nem mehettünk le, nem is értem miért gondoltuk, hogy igen, de mindegy:) Viszont a fekete lyuk nem szippantott be, láttunk nagyon jó kis filmeket az intézetről, az egyiket 3D-ben, érdekes kiállítások voltak és az idegenvezetőnk egy mérnök volt, aki pont a nagy hadronütköztető karbantartó csapat tagja. Nagyon érdekes, ha még csak egy kis résen keresztül is, belátást kapni azoknak a világába, akik ott élik a hétköznapjaikat. Olyan elvont és megfoghatatlan dolgok foglalkoztatják az ott dolgozó tudósokat, amik nekünk, hétköznapi bolygólakóknak teljesen értelmetlennek tűnnek. És amilyen átéléssel tudnak róla beszélni perceken keresztül! Egy élmény volt:)!

az ATLAS kísérlet irányítóterme

Így néz ki a hadronütköztető 100 méterre a föld alatt, 27 km hosszan. Ez a föld felett készült:)

Adathordozó a 80as évekből. IBM cucc, 10 kilós és 5 db mp3 szám tárolására képes.

Mivel Genfben voltunk, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk lógni egy kicsit a belvárosba és megnézzük az óra boltokat, a Soma szülinapjára szánt svájci órát szerettük volna megvenni végre. Genf, annak ellenére, hogy Svájcról ez ugrik be mindenkinek először, nem egy nagy durranás. Én személy szerint nem szeretem, és Lausanne-t sokkal szebb és "tartalmasabb" városnak gondolom. De ha bevásárlásról van szó, magasan veri az összes svájci várost, Zürich kivételével.  Az óra boltok, ugyan úgy mint a világ összes márkaboltjai, egymásba érnek, és annak ellenére, hogy csak egy 180 ezres városról beszélünk sokszor van olyan érzésem, hogy egy több milliós metropolisban járok. Nagyon zsúfolt, hektikus, rengeteg a külföldi és talán svájci városnak mondanám legutolsó sorban, annyira nem hasonlít sem hangulatában sem más dologban a már megszokott svájci életre.

Genfben

A harmadik óra boltban sikerült megtalálni azt, amit kerestünk és egy eredeti Tissot óra a végeredmény. Az óra mellé egy élmény is járt ráadásnak, amit maga az óra megvásárlása okozott. Egy puccos belvárosi óraboltban történt, kirakatból választottunk és személyre szabott kiszolgálást kaptunk egy öltönyös alkalmazott személyében, aki, miután hellyel kínált, bőr tálcán hozta az órát, mutatta meg, próbálta Soma csuklójára és igazította méretre a csuklópántját.

Az óraboltban.

Az óra.

Még átugrottunk Franciaországba, egy szupermarketbe (Genftől 8 km-re) és már mentünk is vissza Lausanne-ba.
Vasárnap Soma síelni ment, hát mentem vele én is. Az idő nem volt olyan tiszta és napos, mint az előző alkalommal. Jöttek-mentek a felhők, néha olyan hirtelen jött és olyan volt, mint a füst, amitől percekig a szomszéd asztalnál ülőket sem láttam. Aztán pillanatok alatt kisütött és ez így ment egész nap. De már érezhető volt a tavasz a levegőben, olyan hideg sem volt, mint január végén, aminek nagyon örültem, mert én továbbra sem síeltem, csak a teraszon kakaóztam és olvastam.

.....itt mennek.

Itt jönnek a felhők....

A felvonóról.